Szárazajtáról indulva

Kollégák voltunk az országos ifjúsági lapnál, az Ifjúmunkásnál, majdnem egyszerre érkeztünk abba az összetartó közösségbe, ahol ő is kibontakoztathatta tehetségét. Ámulatunkra méltó elszántsággal gyökeresen megváltoztatta a lap grafikai arculatát. Kellett ehhez a főszerkesztő igenlő akarata és a mi hatalommal viaskodó, a korszerű kifejezésformát dicsérő elismerésesünk is. PP akkor még Kazár László apai keze alatt, képzőművészeti egyetemi hallgatóként jövendőbeli feleségével, Irinával szövetkezve és kiállításainak elismerésével a képzőművészeti unió tagjaként érkezett hozzánk. Valójában a szárazajtai mélyszegénységből indult világhódításra.

Az ifjúsági lap ötvenedik évfordulójának ünnepségét rendezve került a Pusztai házaspár mellém. Emlékszem, az ünnepi ülés feliratos tábláihoz használt nagy méretű rajztáblákat már azzal a céllal vásároltuk, hogy az ünnepség után Péternek és Georgetának legyen munkaasztala. Irina akkor még a Georgeta nevét használta. Itt írnom kell róla is, mert különösen rengeteg közösen készített könyvborítójuk és többek között a Kanadában készült gyermekrajzfilmjük is Irina aprólékosan kidolgozott munkáját dicsérik.

Kalandos módon kerültek ki a diktatúra uralma alól. Egy külföldi kiállításra, talán Kazár tanár úr és Corneliu Baba támogatásával kiutazhattak, és „dobbantottak”. Az ifjúsági lapnál ennek egyszerre örültünk és bánkódtunk, Péter munkája pótolhatatlan volt. Fiatalkori mentora, Cseke Gábor, az én időmben poeta doktusunk, író és fáradhatatlan szerkesztő, az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője tömör elemzését idézem Pusztai Péter jellemzésére: „Zseniálisan grafikázik, de boldogan szűri össze a levet a fotográfiával (őszerinte ez a dialektikus szürrealizmus). A fotó a kincsesbánya, a grafika maga a szabadság. Csoda, hogy nem tudja, melyik oldalra álljon? Ha lehorgonyozna valahol, mindent elveszítene. Így, szüntelen mozgásban, ma is minden az övé: a rácsodálkozó felfedezés, az első éjszaka joga (ius primae noctis), majd az azt követő gyötrődés, pedig a képek mintha készen, védtelen ártatlanságban jönnének világra.”

A dobkályha emlékezik

Küzdelmes életéről eddig is olvashattunk különféle publikációkban, de a legautentikusabban maga fogalmazott visszaemlékezésében: „A dobkályha emlékezik. Ezzel a címmel jelent meg először a Korunkban egy kis rajzom ezelőtt harmincöt évvel. Egy szegényes dobkályha, fölötte halak úszkáltak a levegőben. Most én emlékezem. Fölöttem úszkálnak az emlékek, a kifogott és elúszott halaim. Fiatalon beleszippantasz a levegőbe, szétnézel, mi a teendőd ebben a világban. A minták már megszülettek régebben, csak össze kell raknod őket úgy, ahogy még nem rakta senki össze előtted. Ebben a kollázs-montázs világban, miután minden „találóan” összeállt, azt mondod erre, hogy ez vagyok én, így alakította alkotásaimat a történelem. (...) Alig döglöttek meg a diktatúrák, máris megjelent a világháló, s vele együtt az új cenzor, más néven a moderátor, s egy újfajta titkárnő, akiből grafikus lett. Nem emésztette a kételkedés és a profi mámora. Eltűnt a betűmetsző, a fotográfus mestersége, mert ugye itt a technológia legújabb giccse: a telefon, amivel lehet írni és fényképezni. Most itt állok, mint a legyőzött a komédiában, kissé meghűlve, franciául pudique (szemérmesen) szólva: mi vagyunk az a generáció, amely még emlékezik a festék szagára, de a számítógép minden pixelét becsüli. A jövőben a magamfajta dobkályhát sok megabájtos memóriával szerelik majd fel, amire az érzelmek letölthetők lesznek. Csak igény legyen rá.

Hétgyermekes székely család legnagyobbjaként születtem Szárazajtán 1947. január 21-én. Egyéves koromban szüleim Középajtára költöztek, ahol elemi iskoláimat kezdtem, folytattam Nagyajtán, Beder Tibor kiváló történelemtanárom nevelő segítségével. Ilyenformán nyugodtan nevezhetem magam három ajtainak. Középiskolai tanulmányaim Marosvásárhelyen végeztem. Nagy Pál grafikus és kitűnő pedagógus kedvence voltam, megtanított járatlan utakat keresni úgy a művészetben, mint az életben.

1968-ban, a prágai események alatt katonaszolgálatra köteleztek, durva hónapokat töltöttem tankos határvédőként Románia déli részén. Hétnapos szabadságom alatt felvételiztem a bukaresti Szépművészeti Akadémián, gyatra román tudásom ellenére elsőnek jutottam be. Mesterem Kazár László volt. Vakációim Középajtán töltöttem mint terelőjuhász, így könnyítvén szüleim terhét testvéreim eltartásában.

Hatéves tanulmányaim alatt a Bukarestben megjelenő magyar ifjúsági lapnál dolgoztam grafikusként, fotóriporterként és művészeti szerkesztőként 1981-ig. Ebben az időben illusztráltam azt a magyar Ábécéskönyvet, amelyet húsz esztendeig használhattak a pedagógusok. Már egyetemista koromban tagja voltam a Romániai Képzőművészek Szövetségének és a Fotóművészek Uniójának. Ilyenformán lehetőségem nyílt, hogy még a Ceaușescu-diktatúra idején külföldi kiállításokon vegyek részt. Sajnos az ára borsos volt, koholt vádak alapján feljelentettek, s nálunk gyakori házkutatást végzett a titkos rendőrség. Egy tusnádi barátom látogatása alkalmával letartóztattak és véresre vertek.

1977-ben Bukarest központjában nyílt kiállításom, amelyet bezáratott az akkori kultúrminiszter. Ennek ellenére a Képzőművészek Szövetsége az év legjobb grafikai kiállításának tartotta, amiért a legmagasabb díjat kaptam. 1980-ban a belgiumi nagykövetség meghívására Brüsszelben állíthattuk ki munkáinkat a feleségemmel együtt, és a Belgiumi Szépművészeti Akadémia tagjának választottak, amit nyugati deviza hiányában nem honorálhattam. Ezután számos nemzetközi kiállításon vehettem részt: Barcelonában, Brnóban, Varsóban, később Genfben, Budapesten, Washingtonban, Montrealban és másutt. 1981-ben politikai menedékjogot kértem Svájcban, amit azonnal meg is kaptam. Az Edito-Service, Mondadori kiadóknál dolgoztam grafikusként.

Három év elteltével családi okok miatt Kanadába emigráltunk, ahol megalapítottuk a Publicité et Graphisme Inc. vállalatot. Számottevő kiadói és filmstúdiói megrendelésre dolgoztunk. A szülőföldemmel való kapcsolatom nem szakadt meg. A magyar falvak rombolása idején a HUNGARIAN HUMAN RIGHTS FOUNDATION szervezésében tiltakozó plakátot készítettem, s ez bejárta a világot. 1989 után mehettem haza falumba, ahol szobrot állíttattam a középajtai Benkő József tudósnak és a templom javításának anyagi költségeit nagy részben magam fedeztem. Munkáimat számos, világviszonylatban elismert színvonalas lap díjazta és közölte. 2005-ben egy évig Tuniszban dolgoztam a CERES Kiadónál. (...) Jelenleg a Montreal melletti Vaudreuil-Dorionban élek s folytatok sokoldalú művészi tevékenységet.”

Montreali évek

Montrealban is tanúja lehettem annak, hogy mily nagy gonddal alkotott. Egy tudománynépszerűsítő könyvsorozat sokadik fedőlapjához végigjártuk a főutcát, és a különleges ásványokkal tele fényes üzletben a tulajdonos engedélyével lencsevégre kapott néhány „bányavirágot”. Műtermében ezekből válogatva, színes grafikája kozmoszi teret ábrázoló rajzolattal és hangsúlyos címfelirattal, messziről hívogató fedőlapot eredményezett. Aznap, ha jól emlékszem, még három vagy négy könyvborítót komponált, amelyek értékelésekor a PP-sajátosságok rögtön felismerhetőek voltak, miközben keresve sem találtam a sablon jegyeit.

PP munkáinak megismerése és befogadása szülőhazájában még hátravan. Modern képzőművészeink sorában előkelő helyen áll élettársával és munkatársával, Pusztai (Nita) Irina Georgeta román festőművésszel, grafikussal és könyvillusztrátorral. Felesége 1949-ben született Bukarestben és 1974-ben diplomázott a Nicolae Grigorescu Művészeti Intézetben. A Kós Károly Varju nemzettség című történelmi regényéből készült, az Ifjúmunkásban és a Meridiane Kiadónál megjelent képregénye tette ismertté a nevét. Festményeit rendszeresen kiállították Európában és Kanadában. Művei egy része a Román Nemzeti Művészeti Múzeum állandó gyűjteményének része, mások pedig magángyűjteményekben találhatók Németországban, Franciaországban, Belgiumban, Svédországban, az USA-ban és Kanadában.

Tar Károly