A Kőváry László-díjas turisztikai szakíró maga is úgy érzi: ez a – sorrendben tizenegyedik – kötete sikerült a legkritikusabbra. Azért, mert nagyon aggasztják a fejlemények. A háromszéki gyökerekkel is rendelkező (Málnásfürdőn felnőtt, Sepsiszentgyörgyön érettségizett), Csíkszeredában élő geológus, túra- és idegenvezető élesen bírálta Hargita és Kovászna megye, a Csomád-Bálványos térséget körülvevő települések önkormányzati vezetőit, de a környezetvédelmi és állatvédelmi hatóságokat és a turisztikai vállalkozókat is, tételesen is felsorolva, hogy kire miért haragszik.

És vádjai bizony nem légből kapottak: az általa említett, hajdan híres és bővizű tusnádfürdői, sepsibükszádi források ma jobb esetben csak csordogálnak (de az utászházi „fingós” borvíz el is tűnt, „hála” a 30 éve visszatelepített hódoknak, melyeket a természetjáró könyörtelenül kiirtana), a tusnádfürdői régi strand helyett egy csúszós csempéjű wellnessközpontot kaptak az emberek, a Szent Anna-tó környékének új gondnokai azt mondják, az autógumik lemorzsolódó részecskéi miatt telik fel a tó (holott a negyvenes években leégett erdő üszkeinek és a fedetlenül maradt talajnak a bemosódásával kezdődött az eliszaposodás), az utászház melletti geopark félbe van hagyva (holott kiváló ötlet volt, csak nagyon slendrián a megvalósítás), a Sósmezőn (Bálványos mellett) nyáron a tűző napon sínylődtek a sokkal hidegebb klímához szokott izlandi pónik, az Imola-forrásból a felelősök műveletlensége miatt Ibolya-forrás lett, és még a jószándékú újítások sem mind dicséretesek, a közös kádfürdőzést például Zsigmond Enikő nem tartja higiénikusnak.

Sok más észrevételt is megfogalmazott, és többször is elmondta, hogy gyógyhatású borvizeink több törődést, odafigyelést, szakértelmet érdemelnének. Emlékeztetett arra, hogy a hetvenes években létezett egy hivatal, amely a borvizek elemzésével foglalkozott, és Fákó Márta hidrobiológus lelkiismeretes munkájának köszönhetően minden forrásnál és minden palackozott üvegen fel volt tüntetve a víz összetétele és gyógyhatása. Most viszont a legtöbb forrás rossz állapotban van térségünkben, ami azért is bosszantó, mert például a Bucsinon van egy, amely 1909 óta ontja karvastagságban a tiszta vizet. Akkor tudtak jó munkát végezni a befoglalással, most nem – állapította meg. Beszélt a lázárfalvi dinoszaurusznyomról is, amit pár éve fedeztek fel egy kövön – azt előbb ellopták, majd visszavitték, de öt év alatt sem sütötték ki, hogy mihez kezdjenek vele, a tűzoltóság szertárában várja a feltámadást...

Zsigmond Enikő könyvét Dukrét Lajos, a Háromszéki EKE tiszteletbeli elnöke ismertette, aki szerint egyszerű túrakalauznál jóval többet, a kistérség valóságos monográfiáját veheti kézbe az olvasó. Helyismeret, honismeret tanulható belőle: a természeti kincsek (látnivalók, borvizek, mofetták, gyógyiszapok) és történelmi emlékhelyek mellett betekintést ad a geológiai és gazdasági kutatásokba is, haszonnal forgathatják nem csupán a természetjárók (ő maga mintegy hatvan éve túrázik a térségben, mégis tudott meg újdonságokat), hanem a környezetvédők, pedagógusok, önkormányzati vezetők, vendéglátók, orvosok és mások is. Magát a túrázást 22 ösvény leírása segíti (ezekhez nem csupán a jelzéseket adta meg a szerző, hanem a menetidőket, szintkülönbségeket is, ahogy kell), 103 színes fénykép, 3 részletrajz és egy szokatlan léptékű, de használható térkép.

A kötet magánkiadásban jelent meg, és a bemutatóra elhozott példányok mind elkeltek, a hoppon maradt vevőknek pedig pótlistát indítottak.