Megnyitóbeszédet Veress-Nagy Tímea mondott. Rögtönzött baráti üdvözletnek szánta, melyből felszabadult előadás kerekedett egy ajándékba kapott Orsolya-kép kapcsán. Egy hozzá közel álló alkotás, egy remekmű kálváriáját mesélte el, amely egy fura, amorf testű nőt ábrázol, s hogy mekkora feszültséget okozott, míg megtalálták a helyét és környezete állandó, eleven elemévé vált.

Még emlékezetes, 2013-as, a MAGMA kiállítóterében szintén Szabó Lehellel közös kiállításukkor Egyed Péter filozófus a női testiség elemzésébe kezdett, kiemelve, hogy kordivattól eltérően, a végsőkig lefogyasztott női testideál helyett Baász Orsolya rajzaiban az aszimmetrikus, mindenféle torzulást elviselő, gyakran csőrben végződő vagy szörny formájában megjelenő test válik anyaggá. Erről az átértékelt testiségről is beszél, legyen szó bikáról, Árpikáról, az anyjáról, egy tenyérnyi bizarr térről, Madonnákról, Sellőről, Jancsi s Juliskáról, s ezek mind címek is egyben.

Szabó Lehel poszterei előtt, mihelyt a cirill betűkkel körbeírt nyomataihoz értem, teljesen elbizonytalanodtam, s nemcsak én. Lehel értelmezésében ez a sorozat a nyolcvanas évek Szovjetuniójában élő alteregója Agykárosodás című képzeletbeli fanzinjai, ami elsősorban instrumentális transzkommunikációval közvetít, hang és kép útján kommunikál az élőkkel, modern elektronikus eszközökkel. Van viszont egy sor humoros magyar üzenet is – Árpád vezérről, az istenadta népről, mely oly boldog. S arról, ha valami tiltott, azt ne nyeljük le. Háttérben ujjongó tömeg.

Egy Szabó Lehel nyomatai és Baász Orsolya rajzai közti éles párbeszédet hallhattunk, mint utólag kiderült, magaslati rezonanciával.