1922. június 9-én ült össze először, így idén lett 100 éves az ålandi parlament, mely napot azóta a szigetcsoport autonómiájának napjaként ünnepelnek. E testület gyakorolja azokat az autonóm jogalkotói kompetenciákat, melyek köre a hasonló területi önrendelkezéssel bíró térségekkel összehasonlítva is rendkívül széles.
Nemzetközi jogi státusz
Åland ugyanis akár nemzetközi szerződések megkötését is blokkolni tudja Finnország számára, amennyiben ezek tartalma autonómiakompetenciáit érinti. Ennek megfelelően Åland és az Európai Unió kapcsolatát is egy külön jegyzőkönyv szabályozza, amely az ingatlanvásárlásra és az Ålandon folytatott üzleti tevékenységhez való jogra vonatkozó különleges rendelkezéseket tartalmaz, megerősítve ezzel Åland egyedi nemzetközi jogi státuszát. E jegyzőkönyv azt is kimondja, hogy Åland a közvetett adózás tekintetében harmadik országnak minősül, ami lehetővé teszi az adómentes áruforgalmat az Åland-szigetek és más EU-tagállamok közötti utasok számára, annak ellenére, hogy az EU-tagállamok közötti forgalomban az adómentesség 1999. július 1-jével megszűnt. Ez a kivétel az Åland-szigetek és a finn szárazföld között utazó utasok számára is lehetővé teszi az adómentes értékesítést. Számtalan finn honpolgár csak azért vált jegyet egy Åland felé tartó hajóra, hogy részesüljön e különutasságnak köszönhető privilégiumokból (olcsóbb alkohol, cigaretta, egyebek).
Emellett egy másik fontos tényező, ami meghatározza a szigetcsoport karakterét, az a demilitarizált jelleg, mely alapvető eleme a helyi békének, illetve történelmi perspektívából tekintve az egész észak-európai térség hatalmi egyensúlyának. Érdemes ezért áttekinteni, hogy e keretekre milyen potenciális hatással lehet Finnország NATO-csatlakozása.
Veszélyes vizeken
Åland demilitarizációja három sokoldalú nemzetközi egyezményen alapszik:
1.) A krími háborút lezáró 1856-os párizsi béke volt az első, melynek szerződő felei voltak a szigetek és Finnország többi területe felett akkor szuverenitást gyakorló cári Oroszország, valamint a vele hadban álló brit és francia csapatok.
2.) Ehhez jön az 1921-ben Genfben aláírt úgynevezett Åland-Egyezmény, amely már nevében is tiltja a fortifikációt, vagyis bármilyen katonai erődítmény létrehozását a szigetek területén. Ehhez pontosan körbe határolja földrajzi szélességi és hosszúsági fokokkal a szóban forgó több mint 6700 szigetet, az azokkal közvetlenül határos tengeri területeket, illetve légteret. Ezen övezeten hadihajók legfeljebb áthaladhatnak, de nem tartózkodhatnak huzamosabb ideig, mint ahogy harci repülőgépek is csak átszállhatnak e légtér felett, de leszállni jogszerűen csak vis maior révén tudnak. Háború esetén a szigeteket katonailag semlegesnek kell tekinteni, mely státusz védelmében ugyanakkor a Finn Haditengerészet a környező területi vizeit el is aknásíthatja.
3.) Végezetül ott volt a szovjet diplomácia részleges sikereként felfogható 1940-es moszkvai egyezmény, mely katonai semlegességről ugyan nem rendelkezett, de arról igen, hogy a szigeteket nem lehet külföldi fegyveres erők rendelkezésére bocsátani.
E jogforrások közül az 1921-es egyezmény negyedik cikke rendelkezik bizonyos különös esetekről, melyek békeidőben kivételt képezhetnek az általános demilitarizációs követelés alól:
a) a közrend és a közbiztonság fenntartásához az ålandi rendőrség mellett, különleges körülmények között Finnország ideiglenes jelleggel fegyveres szárazföldi erőket is állomásoztathat itt
b) Finnország fenntartotta továbbá a jogot, hogy egy vagy két könnyű fegyverzetű, felszíni hadihajót az ålandi vizekre küldjön, amelyek ott ideiglenesen le is horgonyozhatnak. Ezek teljes tömege ugyanakkor nem haladhatja meg a 6000 tonnát
c) A szigetcsoportba való belépés és az ott való ideiglenes lehorgonyzás jogát a finn kormány egyszerre csak egy idegen hadihajónak adhatja meg.
Hiány és bőség egy helyen
Az ålandi demilitarizáció éles kontrasztban áll Finnország katonai kapacitásának és kapcsolatainak kiterjedtségével. Mint a kollektív védelem perspektíváját nélkülöző, semleges országnak, amely ráadásul az EU-tagok közül a legnagyobb szárazföldi határral rendelkezik Oroszországgal, Finnországnak elemi érdeke volt a katonai képességeit magas szinten tartani, ami mai európai mércével mérve kiugróan militarizált országot eredményezett. Ennek megfelelően a behívható tartalékosok létszáma az európai országok mezőnyében rendkívüli módon kiugró, és népességarányosan is különösen magas. Az 5,5 milliós ország 16 százaléka, vagyis mintegy 900 ezer fő teszi ki a tartalékos állományt, ugyanez a lakosságarányos mutató Románia esetében például nyolcvanszor kisebb, mindössze 0,2 százalék.
Finnország továbbá már 1994 óta tagja a NATO és a vele partneri viszonyt ápoló országok közti katonai információcserét és együttműködést megvalósító Békepartnerségnek (Partnership for Peace), illetve csatlakozott NATO-missziókhoz Koszovóban, Irakban és Afganisztánban is. Vagyis az áttérés a NATO rendszerére rövid idő alatt kivitelezhető.
Finnországnak kötelessége a szuverén területéhez tartozó Åland védelme NATO-tagként is. A finn kormány által kiadott, idén május 15-én kelt jelentés szerint ez ugyanakkor semmiben sem változtatna a szigetcsoport demilitarizált státuszán, mint ahogy akadályát sem képezi annak, hogy Finnország NATO-tagként majd teljesítse a tagságból fakadó kötelezettségeit. Sauli Niinistö finn elnök ezt a képet annyiban árnyalta egy novemberi nyilatkozatában, hogy Finnország a katonai szövetséghez való csatlakozása után sem szándékozik nukleáris fegyvereket beengedni saját területére.
Vélt és valós fenyegetés
Åland semleges státuszának felülvizsgálata abban az erősen elméleti forgatókönyvben válhatna a politikai napirend témájává, ha egy külső hatalom, például Oroszország flottája a Balti-tenger felé szeretne expanziós tevékenységet folytatni. Ennek a realitása szerencsére ma alacsony, még akkor is, ha Oroszország a Krím félsziget 2014-es annexiója óta katonai gyakorlatok révén több esetben is erődemonstrációt hajtott végre a térségben. Ezek közt volt szárazföldi mozgósítás a Kola-félszigetnél, tengeralattjárók rakétagyakorlata a Balti-tengeren vagy épp ejtőernyős gyakorlat a finn határtól mindössze 40 km-re lévő Gogland-szigeten (legutóbb 2018 nyarán).
Korábbi háborús tapasztalatokból tudjuk, hogy az Åland-szigetek – stratégiai elhelyezkedése okán – a Balti-tenger mindkét oldaláról közelítő katonai erő(k)nek előretolt támadási pozíciót biztosít a másikkal szemben. A finn fennhatóság alatt álló Åland, a svéd Gotland, valamint az észt Hiiumaa és Saaremaa szigetek birtoklásával lényegében az egész balti-tengeri térség tengeri forgalma ellenőrizhetővé válik, ami jelentősen megnöveli e szigetek relatív geostratégiai súlyát, tekintve, hogy a Balti-tengeren bonyolítják le a világ kereskedelmi teherforgalmának mintegy 15 százalékát.
Az orosz inváziós fenyegetés okozta megelőző védelmi manőver keretében egyszer már sort kellett keríteni az Åland-szigetek remilitarizációjára. 1941 júniusában a Kilpapurjehdus (Regatta) hadművelet keretében 5000 katonát, több mint 100 lovat és 69 ágyút vittek a szigetekre. Hasonló volumenű fenyegetés jelenleg nincs a láthatáron.
Közhangulat
A finn ipari és kereskedelmi intézmények nonprofit szövetsége (Elinkeinoelämän valtuuskunta – EVA) 1998 óta folyamatosan méri a finn lakosságnak a NATO-csatlakozással kapcsolatos preferenciáit. E mutatóban soha nem következett még be az elmúlt csaknem negyed évszázadban akkora változás, mint Ukrajna februári orosz inváziója óta. A felmérések értelmében a megkérdezettek 60 százaléka teljesen vagy többnyire egyetért azzal, hogy az ország csatlakozzon az északatlanti katonai szövetséghez, míg ennek elutasítottsága mindössze 19 százalékos (a bizonytalanok aránya 21 százalék a válaszadók között).
További érdekesség, hogy e növekvő támogatottságban nincs jelen semmiféle korcsoport szerinti, regionális vagy nemzetiségi-kulturális alapon történő eltérés. Az orosz szárazföldi határtól legtávolabb fekvő, többségében svéd ajkú Åland polgárai hasonló mértékben NATO-pártiak, mint a legkeletibb finn határtérségek lakói. Sőt, a jobboldali ellenzék legnagyobb pártja, a Nemzeti Koalíció után épp a finnországi svéd ajkú közösséget képviselő Svéd Néppárt szavazóit mérték a leginkább NATO-pártinak.
Végezetül nem elhanyagolható tényező, hogy a fentebb említett katonai képességek és civil támogatás egy olyan politikai kultúrába ágyazódik, ahol a lakosság a biztonsági környezetet nem ítélte alapjaiban megváltozottnak a hidegháború végét követően sem, és fő fenyegetésnek a második világháború óta továbbra is a Szovjetuniót, illetve Oroszországot tekinti. Mindezzel együtt is az „orosz veszély” jelenlegi szintje Finnországra nézve nem akkora, hogy az kihatással lenne az Åland-szigetek demilitarizált státuszára.
Dr. Dabis Attila
(A szerző egyetemi tanár, a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottja)
