László Zsuzsa
Bevallom, kicsit zavarban vagyok. Most az osztrákokra haragszunk rettenetesen, mert nem akarnak minket oda, ahol szerintünk megérdemelt helyünk lenne. Nem fogok elmerészkedni ebben a történetben sem olyan területre, ahol nincs keresnivalóm.
Ezért nem ártom magam mélyebbre, csak a kedvenc ételem körül elmélkedem. Érthetőbben: a bécsi szelettel kapcsolatosan felmerült morális kérdésekkel küszködöm.
Mert nekem a bécsi szelet a kedvencem. Persze az, amit anyám készített. Azóta sem ettem sehol olyat, ami utolérte volna. Nagyobb, vékony szeletekre emlékszem (szerintem nem csak az akkori nyomorúság miatt voltak vékonyabbak), és ami különlegessé tette, az a rá csöpögtetett pirított vaj volt. Krumplisalátával felejthetetlen vasárnapi ebéd. Soha máshol nem találkoztam ilyen párosítással, már ami az olvasztott vajat illeti. Az örmény nagymamámnál kisebb, vastagabb szeleteket ettünk krumplipürével, savanyúsággal, vagy kompóttal, ki mit akart. Én a kompótot választottam, és abból is a szilvakompót volt a nyerő. Micsoda ízek! De az igazi mégiscsak az anyámé, vékonyra potyolva, pont olyan ropogós-puhára sütve, amilyennek lennie kell, pirított vajjal és krumplisalátával. Nem vagánykodásból említem, de volt szerencsém bécsi étteremben is bécsi szeletet enni. Hogy miért pont azt rendeltem...? Szalmakrumplival és citromszeletekkel szolgálták fel. Finom volt, de az anyáménak a nyomába sem érhetett. És most nem a harag beszél belőlem, hol volt még akkor Schengen?
De térjek rá arra, hogy miért futom most ezeket a gasztronómiai köröket! Olvasom, látom a hírekben, hogy több hazai étterem mellőzni fogja az osztrák menüket, italokat, lekerülnek az ét- és itallapról. Nemes bosszú vagy sem, nem én fogom eldönteni. Különösebben nem érint, ritkán járok itthon étterembe, és olyankor valami más mellett döntök, olyasmit választok, amit otthon nem készítek. Mert a bécsi szelet nálunk nagyon menő. És, bár évek óta hiába próbálok bevetni minden valamikor ellesett csínyt, soha nem tudom visszahozni azt a régi igazit…
Ettől függetlenül, továbbra is a kedvenc ételem, és a családom is szereti, minden sikeres vagy sikertelenebb próbálkozásom alkalmával. És Schengen ide vagy oda, én nem tudok annyira haragudni, hogy lekerüljön az itthoni étlapról. Mondjuk, segít a lelkiismeretemmel való küszködésben, hogy talán a bécsi szeletet nem is Bécsben „találták fel’’. Nem ártana tudni erről az érintett étteremtulajdonosoknak is. Én eldöntöttem, akárhonnan került is akárhová, nem mondok le róla!
