Magyar színek a pártszékházon

Az történt, hogy valaki kihasználta, hogy a régi, Bernády György építtette városháza – abban az időben pártbizottsági székhely, manapság prefektúra – felújítása miatt állványokkal volt körülvéve, felmászott a tetejére, és kitűzött egy, mint utóbb kiderült, házi készítésű, 90 × 60 centiméteres magyar zászlót.

A hír hamarább eljutott Bukarestbe, mint az épületben székelő Nicolae Vereş főtitkár fülébe – állították az érintettek az újságírónak, aki az eset két fő áldozatával idézte fel a történteket. Szabó Lászlót, az épület felújítását végző közüzemek igazgatóját azon nyomban menesztették (másnap már a régi munkahelyén, a tervezőintézetben kezdett dolgozni), a főjavítást irányító mérnököt, Csath Gábort hónapokig zaklatták a hatóságok. Azért lett ő a fő gyanúsított, mert hobbija az alpinizmus volt, meg tudta volna mászni az állványokat. És mert magyar! – vágta volt fejéhez az egyik pártos elvtárs.  

Csath Gábor több mint két hónapig járta a Securitatét, ahol ugyanazt a szöveget tizenöt-hússzor is leíratták vele. Előfordult, munkahelyéről citálták be, vagy hogy este otthonról vitték el, és karácsony estéjén is „a mindennapi adagját” írta felügyelői előtt. Kihallgatói közt nem csak román – Moldovan és Băţagă –, hanem magyar nevűek is akadtak – Ágoston, Hegedüs és Borz –, de közülük csak Ágoston volt az, aki egyszer meg is szólalt magyarul: „Mi csak végezzük a feladatunkat!” – mondta az akkor 28 éves fiatalembernek.

Hasonlóképpen alapo­san kihallgatták valamennyi – mind a 135! – ott dolgozó munkást, sőt, egy sportpályán is felsorakoztatták és nyomozókutyákkal végigszagoltatták őket.

Máig nem tudni

Csath Gábor vesszőfutása a következő év tavaszáig tartott, amikor a Securitate állítólag megtalálta az igazi tetteseket. Hogy tényleg megtalálták-e őket, hogy kik ők, ma sem tudni, viszont több legenda is fellelhető.

Állítólag egy magyarországi turistacsoport tagjai másztak fel az egykori városháza tetejére. Nem volt semmi kitervelt, csak szálláshelyükről, a Grand Szállóból látták, a központi szép épületet állványok veszik körül, és hajnalban kitűzték a náluk lévő magyar lobogót. Tutunos (Marosvásárhely egyik kedvelt kocsmája) történet szerint bolyais diák, másik szóbeszéd szerint két papius (a város egyik líceuma) legény volt az elkövető. Egy Szucher Ervin által megkeresett volt szekustiszt szerint a tettesek az Ady – ma már Rovinari – negyedből származó magyar fiatalok voltak, és virtuskodásból tűzték ki a zászlót. Az elkövetők kiskorúak voltak, nem büntették meg őket, csak a szülők részesültek némi pénzbírságban – mesélte az egykori „kék­szemű”.

Rosszkor, rossz helyen, nem megfelelő ruhában

Amikor legutóbb a nagybaconi gyűjtőnél, Kusztos Vilmosnál vendégeskedtünk, az egyik sarokban régi, vitézkötéssel díszített kabátra figyeltünk fel.
– Olyan kicsi... Csak nem lányé volt? – kérdeztünk rá viccelődve.
– Nem, az enyém volt, de már rég kinőttem.
– Magasságban? – folytattuk.
– Nem, nem: szélességben! – jött a csattanós válasz.
Mint mesélte, ünnepi alkalmakkor igyekezett minél többször magára ölteni, aztán a szüreti bálra készülő legények is gyakran elkérték, azért tűnik kicsit viseltnek.
– Amúgy emiatt a kabát miatt ültem egy délutánt és egy délelőttöt a marosvásárhelyi fogdában – tette hozzá az elmondottakhoz, mintegy mellékesen, mi pedig tudtuk, újabb hihetetlen történettel leszünk gazdagabbak.

Akkoriban fáradságos és kalandos dolog volt nagyobb utat megtenni. Autójuk csak keveseknek volt, üzemanyagot ritkán lehetett kapni a kutaknál, ha pedig éppen volt, hosszú, kígyózó sort kellett kiállni érte. Szóval, igencsak megbecsülték az emberek azt a keveset, amit szűkmarkúan mértek vagy éppen jegyre (porcióra) sikerült beszerezniük. Ha utazni kellett, jobb volt a másén...

Kusztos Vilmos akkoriban a Gázmetánnál dolgozott. Amikor kiderült, a cégnek valamilyen alkatrészt az Electromureștől kell beszerezni, rögtön jelezte: ő is szívesen menne, hogy a Művészeti Líceumban tanuló Enikő lányának csomagot vigyen. „Hát persze, kihúztam magamat én is, hogy úgy menjek Vásárhelyre, ahogy illik egy székely embernek. Nem is volt gond, amíg el nem jöttem a líceumtól és le nem tértem a Bolyaiak szobra felé” – mesélte.  

Egyszer csak azt vette észre, két nagy, kemény ember a háta mögé szegődik, majd néhány méter távolságból rászóltak, ne meneküljön, menjen velük. Kicsit meg is szeppent, szót fogadott, csendben betértek a Teleki Téka mellett, s nemsokára a rendőrségen voltak. Nagy meglepetésére egészen sokan voltak ott: főképp diákokkal és fiatalabb férfiakkal volt tele a nagy, hosszú folyosó, lehettek vagy ötvenen; egy részük meg is volt bilincselve. Őt is közéjük terelték.

Nem tudta, miért vitték oda, s miért a nagy felfordulás. Kellemetlen volt az is, hogy a rendőrségről nem lehetett csak úgy telefonálgatni, értesíteni a sofőrt, akivel Marosvásárhelyre ment, hogy „feltartják”. Némi várakozás után a sofőr egyedül tért vissza, s jelentette: „Kusztos Vili sehol nem volt”.

Délután és este nem sok figyelmet szenteltek neki, csak az adatait rögzítették. Amúgy a lehetőségekhez képest udvariasak voltak velük. Gyakran kérdezték, valaki szomjas-e (hogy éhes-e, azt nem firtatták), hogy szeretnék-e a mellékhelyiséget használni.

Reggel egy Boros vagy Borsos István nevezetű alezredes hívatta, s azt kérdezte: „Kusztos elvtárs, mit keres itt?” Kiderült, a szekustisztnek feltűnt az iratok közt a Kusztos név és a Nagybacon település, és kikövetkeztette, ez a Kusztos rokona kell hogy legyen ismerősének, Kusztos Tibornak. Ismerte a testvérét, mert a kolozsvári szekusképző a teológiával szinte szemközt volt, s bizony, bár tudták, kicsi az esélye, hogy valaki kötélnek áll, de azért próbáltak ismerkedni, kapcsolatot kialakítani a jövendőbeli lelkészekkel...

„Elmondtam, tegnap jöttem Nagybaconból, csomagot hoztam a művészetiben tanuló lányomnak, amikor meg erre tértem, két elvtárs se szó, se beszéd, betessékelt engem ide. Hogy miért nem szóltam, hogy itt vagyok? Hát kinek szóljak, s mit szóljak? Senki sem kérdezett, csak utasítottak. Erre meg azt mondta, nagy szerencsém, hogy ismeri a testvéremet, mert ő most ad egy papírt, amellyel elmehetek, de többet ne bóklásszak Vásárhelyen ilyen ruhában. Csak ezután tudtam meg, azért vittek be, azért volt bent olyan sok magyar, mert aznap reggel a pártszékházra valaki kitűzte a magyar zászlót” – mesélte a Csinód utcában népi gyűjteményéből igazi kiállítást berendező székely ezermester.

Utóirat helyett

Mondhatni, Kusztos Vilmos esete nem olyan nagy szenzáció – minek hosszabban megírni? Mondhatnánk sokfélét, de talán azért érdemes felidézni, mert rávilágít: mindannak ellenére, hogy negyven év távolságra vagyunk attól, mégis úgy tűnhet, helyben toporog az idő. Csak a nevek cserélődnek, a többségi nemzet bizonyos képviselőinek irántunk táplált ellenszenve változatlanul megmaradt, rossz szellemük folyamatosan köztünk jár. Manapság nem Nicolae Vereş, hanem Dan Tanasă és társai kapnak dührohamot, ha magyar utcanévtáblát látnak, ha székely zászlót lenget a szél, ha nem a fülüknek kedves himnusz csendül fel egy hoki- vagy focimeccsen. Még az is megeshet, ha felöltöm az esküvőmre varratott vitézkötéses öltönyömet, Marosvásárhely főterén igazoltatni fognak. Mert a lényeg bizonyos helyeken nem változik, s mert ebben az országban nincs új a nap alatt.