Arcán, szereplőiben nem látom, de körülményeiben felfedezni vélem mai habitusának sok összetevőjét. Talán spekuláció azt feltételezni, hogy egy rendkívül értelmi képességekkel rendelkező színészalkatot hosszú időre meg tud határozni néhány tanulmányi év – de képzésében biztosan fontos az a kísérletező és színes légkör, amelyben diákéveit élte: nagy öregektől, befutott rendezőktől, fiatal lázadóktól egyaránt tanult. Egyéniségére jellemző, hogy az ebben a közegben való következetes útkeresése, a bevált vágányokkal való párhuzamos haladás rövid ideig a pálya szélére is sodorta, az egyéni előadóestek világába, ahol azonban a versmondás éppen akkor a rendkívüli egyéniségek kiváltáságává vált, ahogy azt Kovács György, Illyés Kinga művészi megvalósításai is bizonyítják. Ahhoz pedig, hogy a realista színjátszás korában valódi művészi tereppé alakult a pódiumjátszás, Nemes Levente is hozzájárult kiemelkedő teljesítményeivel.

Azt hiszem, hogy az egymagában munkálkodás lehet a másik jellemző, ami rendkívül képlékeny és mindent átfogó színpadi gondolkodását és attitűdjeit meghatározta. Az önmaga rendezőjeként való alkotás olyan különleges eszközöket ad kezébe, amelyeket nem minden színész sajátíthat el – csak az igazán nagyok (ezek között tartom számon Illyés Kingát, Bogdán Zsoltot) tudnak ezzel sáfárkodni. Habár pódiumműsorai saját utat nyitottak meg számára, ahol valódi megbecsülésnek örvendett, ő mégsem merült bele örökre az egyszemélyes műfajba. Hanem átmentette munkamódszerét a közös, társulati munkákba, ahol a legnagyszerűbb és emlékezetbe égő figurákat alkotta – együttes munkában és mégis óriási önállósággal, mintha sosem volna szüksége bármilyen segítségre. És valóban, alig lehet megnevezni azt a kisugárzást, eleganciát, azt a méltóságot, amivel játszik, amivel például viseli a jelmezeit, ahogy pusztán jelen van a színpadi valóságban. Ahogy Teiresziászként egy popkultosan barkácsolt, kissé vicces sötét szemüveget visel, emelt fővel. A testtartást és habitust, a kissé emelt fejet, ahogy Learként Cordelia holttestét járásra akarja kényszeríteni, mint akit a maga teremtette igazság egyértelműen vezérel. A cinkosan derűs tekintetet, amellyel A csodában kinéz a közönségére. A hitetlenkedő arckifejezést a bámulatosan semmirekellő Ignác király arcán. A Vízkereszt-beli ágyékkötős bölcs bolondot, aki a legártatlanabb mindentudásával mondja: Na nézd csak, hogy zuhog! Nemcsak szerepeiben bujkál ez a napkeleti bölcs, hanem mindennapi kuncogásaiban, szigorú kijelentéseiben, ironikus hunyorgásaiban is.

Nemrég arról beszéltünk, hogy éppen a legegyszerűbb és a legapróbb részletekről – dolgokról – a legnehezebb szólni. A mindennapiakról vagy amelyek mindennapiként szokványossá válnak, fűzöm hozzá most. Hiszen nem a rutin a figyelemre méltó, hanem egy-egy megtalált mozdulat, amely életet sűrít magába, döntéseket sejtethet. Nem kis feladat ezeket feltárni – de éppen ezen igyekszik Levente emlékezéseinek beszédpartnere, Nagy B. Sándor: az apróságokban rejlő nehéz tudást, a részletből kibomló bölcsességet (és kétkedést) keresi kérdéseivel, hogy megközelítse azt a kimondhatatlant, amit talán egész életében mond az ember, kiváltképp, ha színész – csupán értő figyelem kell hozzá, hogy lecsapódjanak a jelentések cseppjei, hogy esélyük legyen összekapcsolódni egy vallomás zuhogásává. És kell hozzá a kérdező kíváncsisága, empátiája. Úgy gondolom, ebben a remek könyvben medret alakítanak a beszélgetők, melyben az egyszerű dolgok és a komplex világ egymásra zúdulnak, majd rendben összekapcsolódnak. Kívánhat-e többet az alkotó, a kérdező és az olvasó – mint rendet, amely csermelyt, folyót, kishalat és nagyhalat beterel a színház(történet) tengerébe?

Ungvári-Zrínyi Ildikó