A nap éppen lement, amikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
– No, anyó – mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyen –, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét. Nemsokára a búzamezők fölött kezdenek táncolni a hópihék.
– Gyertek, gyerekek – csalogatták őket a szántóföldek –, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már régen elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
– No, ezt a falut megtréfáljuk – mondták a hópelyhek. – Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is.
Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.
– Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket – mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. – Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi utcán. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek.
