De legfőképp a kutyák hordják szét, lábukon, földig lógó csimbókjaikon mindenütt jelét hagyják annak, hogy eljött az ideje a térkövezésnek. Amit mostanáig halogattam, nem annyira kényelemből, mint inkább... hogy is magyarázzam, az ember egy idő után kicsit viszolyog minden változástól, ami közvetlen környezetében bekövetkezhet. De amikor az asszony a porszívó csövét fenyegetőleg magasra emelve kijelentette, hogy ő nem fog mindennap sárdarabkákat gyűjtögetni a mokettán, és pláne nem fogja naponta háromszor a lépcsőről leseperni a kutyákról lehullott fekete csomócskákat, akkor eldöntöttem: cselekedni kell.

Ilyenkor, ugye, az ember piackutatással kezdi. Előbb a helyi cégeknél veszi számba a kínálatot, erősen mérlegelve az ár-minőség arányát. Aztán, csak úgy kíváncsiságból, bekukkant a láncáruházba is, s ha már ott van, nézelődik. Jól­esően nyugtázza a magyar feliratok jelenlétét az, hogy az elárusítók közt talán hajszálnyival több a román, mint azt a város etnikai összetétele feltételezné, csak később tűnik fel. Az viszont tény, hogy a keresett árut itt kínálják a legolcsóbban – na, nem jelentős az árkülönbség, banikról van szó csupán, de hát aki a kicsit nem becsüli...

Szóval, vásárlásra került a sor. Én még abban a világban nőttem fel és olyan családban nevelkedtem, ahol az önfenntartás és a függetlenség alapvető értékeknek számítottak, ezért nem is szeretem, ha másra vagyok utalva – és ezért, hogy kicsinyke műhelyemben a polcon olyan szerszámok is találhatóak, amelyeket csak egyszer használtam, s talán többet nem is fogok. Ne kérj kölcsön, de segíts mindenkin, mondogatta Édesapám, és én ezt az életfilozófiát családi örökségként kezelem. Így hát előhúztam a lefedés alól a futót, amely az autóhoz kapcsolva immár utánfutóvá válik, és irány a bevásárlás. Itthon kiszámolva darabra pontosan a mennyiség, épp egy raklapnyi térkő szükségeltetik, nem nagy munka átrakodni az utánfutóra, oda-vissza úttal együtt gyenge fél óra az egész. Hétvége volt, szépen sütött a nap, kell ilyenkor ennél jobb szórakozás?

A dolog akkor kezdett bonyolulttá válni, amikor kiderült, a raklapot is ki kell fizetnem. Hiába, hogy nem hagyja el az áruház felségterületét, hiszen a parkolóban rakom át tartalmát az utánfutóra, de a szabály, az szabály, nincs apelláta, punktum. Ha végeztem, a raklappal menjek az információs ablakhoz, ott visszaadják banira pontosan az árát. Nem igazán értem ennek a sétáltatásnak a lényegét, bár bizonyára van rá magyarázat, különben is, egy raklap rendkívül értékes tud lenni. Ezt a brassói traktorgyárban eltöltött egyetemi éveim alatt tanultam meg, ott mesélték: valamikor a nyolcvanas évek elején kaptak egy nagy rendelést valamelyik afrikai országból, a traktorokat szétszerelt állapotban, minden nagyobb elemét külön raklapra rögzítve kérte a megrendelő. Eddig semmi szokatlan, tengeren kellett szállítani az árut, könnyebb volt – akkoriban legalábbis – a ki-be rakodást kisebb csomagokkal megoldani. De hogy a megrendelő azt is kikötötte, a raklapok milyen minőségű faanyagból készüljenek, azt már kissé furcsállták. Aztán amikor a traktorok összeszerelésére kiküldött szakemberek hazatértek, megfejtették a titkot: persze, mezőgazdasági gépre is szükségük volt az afrikánusoknak, de minőségi fűrész­árura annál inkább.

Nos, rövidre zárva a történetet: átpakoltam a térkövet, odavittem a raklapot az információs ablakhoz, szépen mosolygó szép hölgy állt készségesen rendelkezésemre, románul zajlott a párbeszéd, részemről nem gond. A szép hölgy szép mosolya akkor kezdett halványulni, amikor nevemet kellett leírnia. Megszoktam már, hogy ilyenkor egyben elmondani, majd betűzni kell, és ha sikerült vezetéknevem négy betűjét leírnia, akkor ismét, mintegy ellenőrzésként, egyben elmondani az egészet. A hölgynek első nekifutásra nem jött össze a fülének oly idegen hangzású név leírása, arca – talán a kudarctól – oly fagyossá merevedett, hogy már nem is volt szép. Ismét betűztem hát, majd újra egyben elmondtam a nevem. Marin? – csillant fel a szeme a hölgynek, és arca ismét felragyogott. Ráhagytam. Szép gyöngybetűkkel ráírta a „nevemet” a formanyomtatványra, banira pontosan – de tényleg! – kiszámolta a raklap árát, kellemes napot kívánt, még egy műanyag mosolyt szánva nekem. Végül is büszke lehetett magára, hiszen egy újabb problémát oldott meg.