Hozsánna néked, Eszme! Hozsánna néked, Erő! Hozsánna néked Jóság! – hat gyermekangyal vezeti be a nézőt a Menny sajátos hangulatába. Megszólal Isten (Fazakas Tamás kisfiú): „Be van fejezve a nagy mű, igen, / A gép forog, az alkotó pihen.” Óriáskivetítőről szól az Úr Luciferhez (Melles Endre): „S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz, / Dicséretemre nem találsz-e szót, / Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?” Eddig a film, amit a néző az óriáskivetítőn követ, majd a színpadon elindul a történet, az eredeti műhöz képest kevesebb, kilenc színe. Könczei Árpád ezzel a várandósság kilenc hónapjára utal, ebben látja az emberi lét értelmét.

 A Földanya (Erőss Judit) énekbe foglalt imával vezet el Ádámhoz (Márton Csaba) és Évához (Márton Edina Emőke), szerelmi egybefonódásukat Lucifer nézi, legényese egyelőre nem vetít előre semmit. Az előadás egyetlen díszlete, sokfunkciós kelléke egy félcsőhöz hasonlító, fából készült óriás billenő (a továbbiakban egyszerűen lipinka), amelynek időnként mérleg szerepe is van a jó és a rossz között. Első pillantásra Noé bárkáját látjuk benne, de hamar kiderül, Egyiptomban járunk. A fáraó (Ádám) megvetéssel nézi dolgozó rabszolgáit. A dobok által felvezetett rabszolgatánc dinamikája lenyűgöző, nem váratlan, hogy az egyik rabszolga összeesik és meghal. Az épített (fiú)gúla összeomlik.

A római erotikus táncban remekelnek a kéjlányok, a gladiátorok botolója az erőt jelképezi, de Lucifer egyetlen mozdulattal jelzi, ők is a hatalom alávalói. Megérkezik a halottas menet, Péter apostol (Fazakas Levente) nyomorú fajnak nevezi a jelenlévőket, Lucifer haláltáncot jár.

A konstantinápolyi színben újabb szerep jut a lipinkának, felfogható a pátriárka palotájaként, de inkább templom, végül kolostor. Fazakas Levente gregorián énekével és a Földanya népdalával indul a jelenet, eretnekekkel telik meg a tér. Tankréd (Ádám) keresztes lovag találkozik Izórával (Évával), s bár táncuk az egymásra találást jelképezi, a lány apáca lesz. Légies mozdulataikkal ellentétes Lucifer és Helene (Lukács Réka) darabos tánca, humor és groteszk együttvéve, rendkívül találó ellentételezés. Izórát apácák kísérik zárdába, a lánykórus éneke nyugalmat sugall.

A párizsi színbe szinte berobbannak a katonák/forradalmárok, Ádám Danton szerepében verbunkot jár, elhangzik a madáchi mondat: Egyenlőség, testvériség, szabadság! Marquis arisztokrata (Fülöp Zoltán József) és Éva parodizált rokokó tánca, a főúri szalonokra utal, a két parókás figura meg a társadalmi különbözőségekre. Marquis lefejezése után Lucifer megkérdőjelezi: Egyenlőség? Testvériség? Szabadság? A lipinka a nyaktiló szerepét tölti be, a döbbenet csak néhány pillanatig tart, majd újból szól a zene és forog tovább a történelem kereke.

Gyimesi táncok, verbunk, hejszák, pontozó, cigánytánc, román táncok, szatmári verbunk és csárdás követik egymást a londoni színben – ezek a folklórpercek –, a fiúk és lányok szakadt farmernadrágban, -ingben láttatják a szép új világot, ahol pénzért minden megkapható. Kiábrándulás vesz erőt a tömegen, és egyenként elbúcsúznak a földi élettől. Az élő cimbalommuzsika (Fazakas Albert) találó keretet ad a jelenetnek, a táncosok által elmondott madáchi búcsúmondatok ellenben megtörik a tragédia ívét.

Nem szerencsés táncosokra erőltetni a szövegmondást, az ő művészetük a mozgás és az általa kifejezett érzések révén hat, úgy gondolom, beszéltetésüknek nincs helye egy mozgásra, zenére és látványra épített produkcióban. Kivétel persze van, Melles Endre Luciferje több alkalommal is mívesen szólalt meg, alakításával minden tekintetben ő a főszereplője ennek az előadásnak. Márton Edina Emőke és Márton Csaba Évája, Ádámja a produkció erősségévé válik: úgy viszik végig saját történetüket, mintha egyek lennének.

Az előadás talán legerősebb színe a Falanszter, amelyben minden szabályozott. Kocsis Tünde Lilla a falanszter vezetőjének szerepében olyan akrobatikus, modern és klasszikus mozgásvilággal irányítja hatalmas erővel és lendülettel a tömeget, hogy akkor is elhinnénk, hogy milliók követik, ha egyedül járná törvények szabta táncát. Ádám kalotaszegi legényest jár, nem tudni, beadta-e derekát a falanszterlétnek. Lucifer széki ritka tempója talán azt sugallja: állj meg, emberiség, hova, mi végre rohansz?

A néző – ha ismeri Madách drámai költeményét – csak sejti, hogy milyen lények bújnak elő az eszkimókunyhóból, de a látvány mégis sokkoló: csúsznak, másznak elő az emberállatok (Márton Edina Emőke, Pável Hunor Mihály és Szvinyuk Sándor), és lényükkel elborzadásra késztetnek. Vajon ilyenekké válunk? Lucifer megadja a választ: dobozos kólát hoz be a színpadra, átnyújtja az eszkimóknak, s bár nem mondja ki, szinte halljuk értékítéletét: ha ez kell nektek, nem csoda, hogy ide jutottatok.
Lucifer magányosan jár legényest, tudja, ez a sors vár rá. Hol erőt, hol bizonytalanságot, gyengeséget mutat, lipinkázik a jó és a rossz között, de egyiket sem testesíti meg igazán. Végül el kell viselnie az Ádám és Éva által mutatott utat, a gyermekáldással épített jövőt, amit a rendező a Balázs Gyöngyi díszlet- és jelmeztervező által megalkotott lipinkabölcsőbe helyez.

Sokáig fogunk emlékezni a kezdő és befejező mennybéli filmre, utóbbiban hangzik el Az ember tragédiája utolsó mondata, üzenete: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!” A fülünkben csengnek a különböző műfajú, élő és felvételről bejátszott zenék, értelmét keressük a vetített képeknek, amelyek közül egyesek (az emberi szemek, fülek nagyított közelképben) elvonják figyelmünket a színpadi jelenetről.

A Könczei Árpád rendezte-koreografálta Tragédia egy olyan csapat munkája, akik nemcsak megértették, hanem magukévá tették az emberiség sorsdrámájának filozófiáját. Könczei Árpád rendező-koreográfus, zeneszerző, Kozma András dramaturg és ifj. Zsuráfszky Zoltán koreográfus, a Heveder zenekar – Fazakas Levente, Fazakas Albert, Szilágyi László és Bajna György –, Balázs Gyöngyi díszlet- és jelmeztervező, Cseke Ágnes és Melles Endre asszisztens, Csüdöm Eszter, a jelmeztervező segédje, Zayzon Ádám kellékmester, László Barna operatőr és a neves zenészek közreműködésével készült hangfelvétel utómunkáját végző Kertész Huba olyan táncszínházi drámát vittek színpadra, amelynek helye van a madáchi szöveg bármilyen műfajban megjelenített adaptációi sorában. A Tragédia sikere a tánckar minden tagjának köszönhető, függetlenül attól, hogy szerepükben nevesítették vagy nem. Minden bizonnyal nem véletlenül választotta Könczei Árpád a Háromszék Táncegyüttest a Tragédia bemutatására, hisz jól ismeri a társulatot, tudja, hogy tánc- és általában mozgásművészet tekintetében a legkiválóbb hazai és nemzetközi együttesek közé tartozik.