Egyszerű és lényegre törő szavak, melyek az ország történelmének máig egyedülálló pillanatát hivatottak jelezni, amikor is románok és magyarok kivételes szolidaritásról tettek tanúságot, megvédve Tőkés Lászlót és családját, kiállásuk végül forradalomhoz, Nicolae Ceaușescu kommunista rezsimjének bukásához vezetett, és – legalábbis elviekben – elhozott bennünket a szabadság korába. Egészséges emlékezetpolitikával megáldott országban az ilyen történelmi momentumok a pillanatnyi politikai széljárástól, érdekektől függetlenül kivételes értékkel bírnak, és ennek megfelelően kezelik az évfordulókat is. Romániában sajnos az elmúlt három évtizedben annak vagyunk a tanúi, hogy a hatalom mindenkori képviselői következetesen a bagatellizálás, emlékezés helyett pedig a „felejtéspolitika” sajátos elegyével viszonyulnak ahhoz, ami 1989. december 15. és 20. között Temesváron lezajlott. Tegyük hozzá, az utóbbi időben azt sem emlegetik szívesen, ami a temesvári eseményeket követően a fővárosban játszódott le. A diktátor házaspár bukását, menekülését, kivégzését elhozó, több tekintetben máig sem tisztázott román forradalomra is évről évre egyre vérszegényebb az emlékezés.

Keserű szájízzel vagyunk kénytelenek ugyanakkor megállapítani, hogy viszonyulásuk távolról sem véletlen, és nem is a hanyagság, a nemtörődömség műve. Abban az országban, ahol a legsötétebb nacionálkommunizmust idéző idegengyűlölő megnyilvánulások időről időre reneszánszukat élik, ahol sokak számára még mindig az etnikailag homogén állam megteremtése a cél, nehezen képzelhető el, hogy a hatalom képviselői elismerjék az egyszerű tényt: az oly sokat emlegetett szabadság kivívása egy „irrendenta bozgor” melletti közös, román–magyar kiállással kezdődött. Az pedig végképp kizárt, hogy egy ilyen eseményt esetleg hivatalos ünnep- vagy emléknappá tegyenek. Mennyivel észszerűbb az egészet hanyagolni, míg az idő megoldja. Elvégre egyre kevesebben vannak már azok, akiknek még élő emlékeik vannak azokról a decemberi napokról, az alapos tudományos feltárást, dokumentálást, kutatást is sikerült jó sokáig elodázni, és nem utolsósorban a felelősök is jóval nyugodtabban ülhetnek, hiszen egyre kevésbé valószínű, hogy felelniük kell tetteikért. Az idő a felejtéspolitikának dolgozik, hiszen lassan maroknyian maradnak, akik fontosnak tartják, hogy emlékezzenek, életben tartsák Temesvár szellemiségét, az azokban a napokban elemi erővel feltörő szolidaritást, az együvé tartozás érzését, a szabadságvágyat, melyet már a durva önkény sem volt képes megfékezni.

Harminchárom év után a hatalom megint a könnyebb utat választja: a félrenézést, a hallgatást. Románia pedig továbbra is adósa marad a polgárainak, mint oly sok más téren. Szembenézés, felelősségvállalás helyett pedig lassan az érzetét is elfelejtjük már a szabadságnak.

Borítókép: Facebook / Tőkés László sajtóirodája