— De mi volt az, ami kirobbantotta a botrányt? Miért kellett összehívni ezt a testületet?

— Hát a klerikalizmus és a nacionalizmus veszélye miatt. De a dolgok apránként gyűltek össze. Albert Ernő volt az igazgató, neki is rágták az agyát. Az egyik kitolásom vele: mi a Csendes éjt hallgattuk fenn lemezről, s valaki ezt besúgta. Kónya szent énekeket hallgattat. Persze, bennem is volt annyi óvatosság, hogy más lemezt is vittem. És az egyik tanítványom őrt állott, az volt a feladata, ha valamelyik igazgató jön, akkor hármat koppintson az ajtón, osonjon el a folyosó végéig, s a padlásfeljárónál bújjon el. Hát egyszer elhangzik a hármas koppintás, gyorsan levettem a lemezt, rátettem a másikat, ő benyitott feldúlva — már háromszor is jelentettek ilyesmit neki, ’90 után mesélte, akkor ő hogy megrestellte magát —, szóval, benyitott, s hát ott ülnek szépen a leánykák, és a Bánk bánt hallgatják. Mondtam neki ’90 után, nem kellett volna megszégyellned magadat, mert a feljelentés pontos volt, tényleg az egyházi éneket hallgattuk azelőtt. Az Ave Mariát, a Csendes éjt...

Nos, ez az, ami miatt én templomba most nehezen tudok elmenni. Én tudom, hogy ki az, aki akkor véres szájjal szónokolt ellenem. Pedig nem adták ki neki akkor parancsba ezt. Magánszorgalmú kutyák... És nem egy ilyen volt. No, de ezeket most hagyjuk...

A kökösi kitérő

— Hogyan alakult tovább a sorsod? Hová kerültél?

— A kicsinálás úgy történt, hogy engem el kell távolítani, mint szakmai szempontól nem megfelelő egyént. 1960-ban. Ezt nekem egy Aczél Mária nevű tanítványom megsúgta, aki az édesanyjától tudta. Ez már a húsvéti öntözés és a magyarvistai templomlátogatás után történt. Az egyik osztálytársam tanfelügyelő volt, s ő jött le az iskolába. Érdekes, hogy arra a napra Albert Ernőt eltávolították az iskolából. Románia gazdasági földrajzát úgy kellett tanítani, hogy a jelent szembe kellett állítani a múlttal. A rossz múlt és a gyönyörű jelen. A táblát is kettéosztottam. A bőr- és textilipar volt a téma. Én úgy lehordtam a kapitalistákat, hogy azok attól sírhattak volna a börtönökben, akik még éltek. És vázoltam a fényes jövőt, ahogy ezt kell. És ennek ellenére az osztálytárs tanfelügyelő felvette a rossz jegyzőkönyvet. És másnap jött Albert Ernő, kérdezte, mi történt? Te miket hogyan tanítasz? Mondtam, te, Ernő, ez nem lehet... Kiszaladtam, és bevittem neki három-négy füzetet. Tessék megnézni!

Erre aztán nem marasztaltak el szakmailag, hanem adtak egy papírt — magyarra fordítom —: Az átszervezés következményeként az ön katedrája megszűnt. Közölték továbbá, hogy huszonnégy órán belül foglaljam el az új helyemet. Én megkerestem a szomszédomat, Fekete Lászlót, aki jogászember volt, s azt mondta: Hoppá, ez a papír nem jó, formai hiba van benne. Pert kell indítani, de foglald el a helyedet addig is, mert hanem tényleg alkalmazzák a törvényt. Így lett két évig igazgatóm Beder Tibor édesapja, Beder Miklós Kökösben. A perre nem került sor, mert alapfokon a tanügyi viszálymegoldó bizottság egyik tagja, Incze Sándor az ülés előtti estén eljött hozzám, s azt mondta: Te holnap felállsz, s mielőtt Perjessy Gyula elnök azt mondaná, hogy a gyűlést megnyitom, te bejelented, hogy visszavonod a per kezdeményezését. Hívattak a káderosztályra, ott volt Péter elvtárs, akinek az illegalitásban Murok volt a neve — ezt ő mondotta el —, s közölte velem, hogy a tanügy, tehát a néptanács semmiképp sem veszíthet pert, s ha az elvtárs javára ítélkezik a bíróság, akkor ezt a dolgot mi más úton úgyis elrendezzük. Na, és mit gondolsz, mit tettem? Visszavontam. Még annyi hiányzott volna, hogy tartsanak házkutatást, és a Nyirő József-könyveket kezdjék nézegetni...

— Ez mikor volt?

— 1960 őszén.

— És Kökösben milyen volt az élet?

— Harmadik nap már mondta egyik kolléga, hogy a pártnál azt mondták, hiába rakták ki Kónya Ádit Kökösbe, első útja az unitárius paphoz vezetett. Hát, persze... Volt egy unitárius templom. Később az ottani ásatásokat én vezettem le. Brassói felkérésre. Nézd, nekem soha olyan jó dolgom nem volt, mint Kökösben, mert Beder Miklós bácsi végtelenül rendes volt, a szombati napjaimat szabaddá tette — pedig parancs volt rá, hogy nem szabad szabadnapot adni senkinek, úgy kell összeállítani az órarendet —, ezentúl volt egy olyan szerződésem is, hogy (jelképesen) elvállaltam a futballcsapat kapitányi tisztségét, s minden szerdán én jöttem be a futballszövetség gyűlésére. És amikor hazajöttem, a néptanácstól a napi postát is magamhoz vettem. Mindkét félnek jó volt így: nekik nem kellett bejönniük Szentgyörgyre, én pedig hazajárhattam. Két évig voltam Kökösben.

Ekkor kerültem a Pionírházhoz a turisztikai kör vezetőjeként, s Péter Berci azt mondta nagyokat kacagva — a Tudományterjesztő Társaság titkára volt —, szóval, azt mondta: Na, most azért fogod kapni a fizetésedet, amiért eddig kicsináltak.

Színek és formák világában

— Közben elejtettünk egy szálat. A ,,festék" tulajdonképpen hol ragadt rád? A képzőművészetre, a templomképekre gondolok...

— A középiskolai rajzórák Gödri tanár úrnál nagyon vonzóak voltak. És még előbb nekem a szobám a magyar nagyságok képeivel volt telerakva. Hervay Zoltán lakott nálunk. Én rajzolgattam, s féltem attól, hogy mit szól az én rajzaimhoz. Később sablonnal csináltam ezeket. Házi mozizást szerveztünk. Színes filmeket gyártottunk tizenkét, tizenhárom éves korunkban. (Mutatja a zsírpapírra rajzolt színes filmkockákat, amelyeket a vászonra vetítettek.) Ez a Valahol Európában, ez Stan és Bran... A rajzokat házilag készített mogyorófaszénnel készítettem. Ez igazi szénrajz. Shell lakkal rögzítettük. Ezt anyámtól tanultam.

A földrajz karon a térképrajzolás, a mértani rajz, a vetületszerkesztések a szakmához tartoztak. Geomorfológiából a tömbszelvénykészítés. Később az oktatásban szemléltető képeket kellett készíteni. (Templomok, udvarházak, várak, falusi porták rajzait tartalmazó albumokat lapozunk.) Ezek között vannak olyanok, amelyek már rég elpusztultak. Nekem megvannak rajzban is, feljegyeztem a vélük kapcsolatos adatokat is. Itt van például a Ferenc család kétsejtes bodoki kúriája. Most az iskola van a helyén. A XVI—XVII. századi nemesi ház típusa volt. Az utolsó mohikánok ezek közül még Bikfalván, Sepsiszentkirályban vannak meg.

— Ez a gyűjtemény hobbiszintről indult, vagy a körülmények hozták úgy, hogy késztetést érezz a rajzos, adatos megörökítésükre, és amennyiben ez lehetséges volt, a megmentésükre is?

— A legnagyobb élményt a kisborosnyói Tompa-kúria jelentette. Az Erdélyből ismertem Kós Károly rajzait. Azt hittem, azok olyan meseházak, amelyek a valóságban nem is léteznek. A Donátok tetejéről, amikor először megláttam a kisborosnyói kúriát, ahogyan az kinézett 1955. szeptember 15-én, és hogy ott vannak a háztetőn a szarvasagancsok — a tetőzet is teljesen ép volt —, hát az egyszerűen megdöbbentett, lenyűgözött. Lerajzoltam, később le is fényképeztem. Van egy triptichonom is a romlásáról. A besenyői Nagy-kúria rajza is megvan. Ebben született a magyar hadtörténet két nagy alakja, Szotyori Nagy Gyula tábornok és Szotyori Nagy Áron. Mindketten mikós diákok voltak. Ez a zágoni Mikes-udvarház. Vagy Mikes Kelemennek, a negyvennyolcas honvédtisztnek — akkor még megvolt — a kriptája.

Az nem igaz, amit többször is leírtak, hogy a szovjet csapatok tették tönkre. Az lehet, hogy feltörték, nekem az a gyanúm, hogy ezt a falusiak művelték, s aztán a nyakába akasztották a szovjet hadseregnek. ’55-ben még megvolt a kripta. Megvolt még a zágoni régi Mikes-emlékmű is. Márványtáblájától megfosztottan, de megvolt. Ez a rajz 1955. szeptember 15-én készült. (Mutatja)

— A temetők mikor kezdtek érdekelni, és miért?

— Hát a Házsongárd...

— Oda jártatok tanulni?

— Azért is. Minket az ’54-es kolozsvári tanulmányi utunk során Kelemen Lajos vezetett végig. És Keöpeczi Sebestyén József. Ez fantasztikus élmény volt. Az egyetemek egyesítése után két hónappal — fényképem is van róla — Lajos bácsi elvitt tanulóimmal együtt Reményik Sándor sírjához. Az a programbeszéd, amelyet ott, a sír mellett tartott! A sírt teljesen beborította a borostyán. És akkor az élő zöldből, ami a hó alól is kilátszik, és sohasem hervad el, friss... Hogy micsoda beszédet tartott ott! Korábban, ’55-ben halottak napja előtt három nappal én kicsi koszorúkat vittem ki a Házsongárdi temetőbe. Lehetett kapni olyanokat. Egy-két lejért darabját. Egy heti ebéd ára tizenhárom lej volt. A vágóhídi ebédé 1,10 lej. Szóval, én tíz koszorúval kimentem a temetőbe. Tíz kedvenc emberemhez. Mindeniken volt egy krizantém is. Ez nekem olyan jólesett. Halottak napján már nagy tömeg volt a temetőben, és suttogták: ,,Ne, valaki titokban ide is koszorút tett!"

— ...szellemjárás a temetőben.

— Így van. De itt volt egy ,,lebukásom". Amire feljutottam Mikó Imre sírjához — elhanyagolt állapotban volt —, bicskával kezdtem levagdosni a magasra felnőtt gyomot, füvet. Szerencsétlenkedtem. Egyszer megszólal egy hang: Hát, öcsém, maga mit keres itt? Az ember hátán ilyenkor a hideg végigfut: Jézusmária, hatósági személy! Nézem a nadrágját. Hoppá, ez nem szekus! Kelemen Lajos volt. És ennek köszönhetem a mélyebb ismeretségünket. Elmesélte, hogy neki napokba kerül, amíg halottak napja előtt az ő halottait meglátogatja. Akkor este visszakísérhettem a lakásáig, és kaptam tőle egy Erdélyi Múzeum Egyesület-könyvet.

A halottak napján a kivonulás a temetőkbe, az mindig egy demonstráció volt.

— Ez a legmeghatóbb a kézdivásárhelyi református temetőben. A sok-sok öreg fa, cserjék, itt még nem váltották fel tömegesen a régi kősírokat az újabb kori műkővel. Óriási tömeg, a közös sírok mellett generációk képviselői állnak. Mindenki suttogva beszél...

(Nevet) — A legszebb a szentgyörgyi református temetőben ez a kivonulás. A vártemplom a háttérben... Rá lehet látni a városra...

— Milyen temetőbéli érdekességeket fedeztél fel? Amellett, hogy sok sírt személyesen raktál rendbe, vagy rendbe rakattál. Ez külön felfedezői munka...

— Szentgyörgyön már a 70-es években itt volt Demeter Lajos egykori mikós diák. És Kisgyörgy Benjamin. A legtöbbet ő tette. Nálam sokkal régebben hozzáfogott a temetőkutatáshoz. Kopjafákat is faragott ingyen és bérmentve. Tanároknak.

— És rendkívül pontosan, nagy körültekintéssel kutatja a történelmi adatokat... Egy élő lexikon.

— Így van! Az ember zsebében mocorogni kezd az egyetemi diploma, amikor ezt látja, és szégyelli magát...

— A templomokban hol és mikor kezdted vakarni a vakolatot?

— Ha jól meggondolom, ez Kökösben volt. 1954-ben leégett a templom. Födél nélkül maradt. Én sem mentem ki soha, ez az igazság, mert a szakirodalom újkorinak tartotta. Orbán Balázs sem említette.

De amikor a helyszínen megláttam! A legelső az, hogy ott egy szamárhátíves kőkeret van. A csupasz falak, a templombelsőben kinőtt a növényzet... Nem kellett a vakolatot kapargatni, sajnos, mert lejött a vakolat a freskókról a nyugati falon. Sőt, a csapós eső miatt a megégett gerendákról a kormos lé beleivódott a falba... Nagyon degradált állapotba került. A gyerekek mondták nekem, hogy amikor kisebbek voltak, s ott játszottak, lovas alakokat láttak a falon. Hát én már csak a lovak lábát találtam meg.

— Felülről pusztult, nem a szokásos módon, alulról, a felszívódott nedvesség miatt.

— Igen, mert leégett a tetőzet. A templomokra és a kúriákra együtt kaptam rá. Ez is egy érdekes dolog. Mit keres ott a kúriáknál? Vissza akarja állítani a tőkés-földesúri rendszert? Így mondták az elvtársak. Szegény Petke Bori, Szilágyi Rékának az édesanyja egyszer jön egy írással, hogy cikket írt a Szülőföldünk című honismereti faliújságra. Jó-e ez? Az erdélyi reneszánszról írt. Persze, én adtam neki egy fényképet mellé, s ezt kitette. Hű, amikor valamelyik elvtárs meglátta! Mi az, hogy kastély? Úgy kell írni, hogy: Volt kastély. Rémes dolgok történtek. Ez a 60-as években volt.

És akkor kapok egy felszólítást, hogy műemlékösszeírás miatt jelenjek meg a néptanácsnál. Aláírás: Csiki Piroska.

— A kor követelményei kezdtek téged utolérni...

— Igen. Bementem, s életemben első ízben történt meg, hogy a rajoni néptanács épületében, ahol az ember csak fél lábon mert állni — még a tanügyi osztályon is —, akkor minket ott leültetnek! És Csiki Piroska: Foglaljon helyet, Kónya elvtárs, hogy érzi magát? Ez egy emberi hang volt.

(folytatjuk)