– Azt tartják, a karácsony, a Megváltó születése a legkönnyebben értelmezhető ünnepünk. Osztja ezt a nézetet?
– Alapvetően igen, egyszerűen azért, mert a karácsony a legemberibb ünnep. Emberi oldalról nézve szinte nincs is benne semmiféle misztikum, a Megváltó születéstörténete önmagában szinte hétköznapi dolog. Nálunk, evangélikusoknál a perikópa rendszer előre kijelöli az istentiszteletek igéjét, így a karácsonyit is. Vannak olyan textusok, amelyek bizony próbára teszik a prédikáló fantáziáját, de alapvetően jól van ez így. Mert hát bármilyen igét értelmező prédikációnak át kell szőnie a napi-heti eseményeket, ha ugyanis kizárólag hittudományos prédikációt próbálnánk átadni a híveknek, kiürülne a templom. Aktuális, illetve lelki megközelítéseket kell keresni és találni, nem ritkán személyre szabottakat.

– Mindezeket figyelembe véve ön milyen irányba szereti terelni a karácsonyi történetet? Vagy inkább igyekszik megtartani a Biblia által szabott keretek misztikumában?
– A magam életéből, tapasztalatából kiindulva mondom, hogy minden karácsony alkalmával jó elmondani, illetve meghallgatni magát a születéstörténetet. Egyszerűen nem lehet elégszer elmondani. Próbálkoztam mással is, de olyankor elsősorban nekem hiányzott. Szóval kell a történet, annak keretében aztán felépül maga az üzenet is, amely mindig más és más. Én rendszerint leírom a prédikációimat, ezért bármikor szembesíthetem magam a korábbiakkal, és ilyenkor mindig hiányérzetem van, hogy ez nem volt elegendő.

– Vannak visszatérő, mondhatni örök karácsonyi témamegközelítései?
– Mindenekelőtt igyekszem elkerülni, hogy a jelenlévőket ostorozzam másokért. Azt tartom, minden emberben egyaránt jelen van a jó és a rossz, Isten és a sátán. Minden emberben ott van a hitnek a csírája, amit ápolni kell, erősíteni nap mint nap, nekem meg az a feladatom, hogy folyamatosan rádöbbentsem a mellettem lévőket, hogy élniük kell a szívükben lévő hittel. Éltessem és erősítsem a meggyő­ződést, hogy igenis, van értelme keresztényként élni, még akkor is, ha ez a világ egészen másról akar szólni.

– Milyennek ítéli a fogadóközeget, elsősorban a fiatalokat? Akár most, az ünnepre való készülődés tükrében.
– Amikor 1996-ban elkezdtem a szolgálatomat Sepsiszentgyörgyön, jóval több fiatal járt bibliaórákra, mint napjainkban. Ami még ennél is többet jelentett: volt egy közösség. Esetenként negyven fiatallal ültünk a nagyteremben, és ha felolvastunk egy-egy történetet a Szentírásból, vélemények hangzottak el, még ha olyanok is, hogy valaki nem feltétlenül érzi a sajátjának azt a világot. Ezzel együtt jól érezte magát közöttünk, a közösségben, volt amiről beszélgetni. A néhány kivételt leszámítva a ma fiatalsága sokkal kevésbé fogékony ezekre a kérdésekre. Roppant nehéz megérinteni őket, rengeteg az elszívó, eltérítő hatású körülmény. Ha nincs összhangban a családi és egyházi nevelés, abból többnyire nagy baj lehet.

– Ön milyen karácsonyélménnyel indult útnak?
– Odahaza, Fazekasvarsándon óriási esemény volt a karácsony. Az iskolai figyelmeztetések – de nevezhetjük tiltásnak is – ellenére gyermekként rendszeresen jártam a szombat délutáni vallásórára, szüleim rendszeres templomba járó emberek voltak, apám nagyon jól énekelt, nem volt kérdés nálunk, hogy a vasárnap reggel az istentiszteletre való készülődést jelentette. Gyerekként roppant szerencsés helyzetben voltam, az akkori lelkész olyan meseszerűen tudta átadni a bibliai történeteket, hogy azok végig lebilincseltek, az élmény egy életre meghatározta a pályámat. Olyan körülmények között is öröm volt készülődni a nagy eseményekre, hogy közben nagyon szégyellős voltam, a sírás környékezett, amikor a templomban el kellett mondani egy verset. A templom után következett a nagy családi összejövetel, majd a szűkebb, otthon, ahová megérkezett a Jézuska. Fontos volt látni, hogy a szüleim is átélik ennek a jelentőségét, meghatározó élmények voltak ezek, olyan alapot szolgáltattak, amelyre lehetett építkezni.

– A karácsony elsősorban munka az ön számára, vagy párhuzamosan az ünnepet is meg tudja élni?
– Elsősorban munka, mert valóban sokat kell ahhoz dolgozni, hogy rendben összeálljon a gyermek- és az ünnepi úrvacsorás istentisztelet. De nem fárasztó, hanem felemelő ez a munka, amely sok örömet képes szerezni. Mert amikor látod, hogy az adventi hétvégeken mennyi gyermek van jelen, bekapcsolódik a programokba, mennyire tudnak örülni, segíteni a Megváltó érkezését köszöntő műsor előkészítésében, az már önmagában nagy öröm. Ünnepként élem meg a folyamat teljességét.

– Miközben a fogyatkozó gyereklétszám miatt évről évre kevesebb karácsonyi csomagot kell előkészíteni, mennyire reális célkitűzés a gyülekezet létszámának növelése?
– Hivatásunk, szolgálatunk jelentős eleme a misszió, mert mindig fontos elérni azokat, akik egyetlen felekezethez sem tartoznak. Vannak „kallódó”, hitüket kereső vagy talán nem is kereső emberek, akiket meg kell próbálni utolérni. Az ő szívükben is ott van az eredendő hit, beszélni kell nekik a Megváltóról. Általában ők keresnek bennünket, észre kell vennünk azokat, akik bejönnek istentiszteletre, aztán egy idő után felállnak, és kimennek. Többnyire időnként visszatérő emberekről van szó, akiket egy lelkésznek kötelessége megszólítani. Ilyenkor többnyire elmondják, kik ők, és ez kezdetnek korántsem elvetendő.

– Az idősek, a magányos emberek számára karácsony a megpróbáltatások ideje is. Mit kezdenek ezzel a jelenséggel?
– Nálunk az Irgalmas Samaritánus Keresztyén Egyesület foglalkozik a diakóniai munkával, elsősorban fogyatékkal élő emberekkel, de nem csak. Ez a szervezet foglalkozik a családi lelki gondozással, és főleg azon idősek támogatásával, akik nem tudnak istentiszteletre járni. A koronavírus-járvány idején telefonon igyekeztünk tartani a lelket bennük, de ez természetesen nem az igazi. A fizikai jelenlétet, a közvetlen beszélgetéseket semmivel sem lehet pótolni. A járvány után sajnos sokan nem tértek vissza a padsorokba, ezzel a veszteséggel azóta is küzdünk. A betegségtől, az ismeretlentől való félelmet olyan mértékben belesulykolták az emberekbe, hogy attól sokan azóta sem tudnak szabadulni. Ezzel együtt bízom benne, hogy megfordítható a trend, ami új kihívás elé állított bennünket, erről a lelkészértekezleteken is sokat beszélünk. Mert ma fokozottan igaz a mondás: ha egy pap hat napon át láthatatlan, a hetedik napon érthetetlen.

– Mennyiben tud hatni egy lelkipásztor arra a folyamatra, hogy a karácsony valóban lélekemelő ünneppé váljon?
– Sajnos egyfajta ünnepi kereszténység korát éljük, azaz az ünnepeken elmegyünk a templomba, és ezzel letudtuk az éves penzumot. A kulcskérdés, hogy ez mennyire elég. Ha valaki évente egyszer jelenik meg a templomban, annak nem sok köze van a Jóistenhez, az ilyen nem azért megy oda, hogy megnyugodjon a lelke, hanem azért, mert esetleg így illik. Úgy érzem, mostanság a kereszténység egy nap alatt igyekszik megélni mindazt, amit folyamatosan meg kellene élnie. Márpedig ebben az összesűrített formában képtelenség táplálni a hitet, holott ez volna a lényeg. Ne csak látszatkeresztény legyek, hanem igazi. Járjon át az isteni erő, érezzem meg, hogy nem én vagyok a fontos, hanem az a valaki, aki onnan fentről rendezi a dolgainkat, erőt és önbizalmat ad. És nemcsak karácsony közeledtével.

Zelenák József
Az Arad megyei Fazekasvarsándon született 1959. július 22-én földműves szülők második gyermekeként. Elemi iskoláit szülőfalujában, majd a távolabbi Gyorokon végezte, a középiskolát pedig Aradon. A Kolozsvári Protestáns Teológián diplomázott 1985-ben. Lelkészi szolgálatának helyszínei: segédlelkész Bukarestben (1985–1986), helyettes lelkész Oltszakadáton (1986–1989), Szatmárnémetiben és Nagykárolyban lelkész (1989–1996). 1996 óta Sepsiszentgyörgyön végez lelkészi szolgálatot. 2004-től a Brassói Evangélikus Lutheránus Egyházmegye esperese. Díjak, kitüntetések: Ezüstfenyő-díj (2014). Családi állapota: nős, négy gyermek, Gábor, Dávid, Borbála és Sára édesapja.