Ismét egy nehéz év áll a hátunk mögött. A világjárvány megpróbáltatásai mellett a szomszédságunkban pusztító háború okozta félelem is a mindennapjainkba gyűrűzött. Mindezeknek a valósága hozta az ijesztő bizonytalanságot, amivel a holnapok elé nézünk, aggódunk naponta, hogy lesz-e elegendő hitünk, erőnk és pénzünk megbirkózni azok kihívásaival.

Az ember két alapvető érzéssel érkezik a létezésbe, s minden érzés e kettő között mozog. A szeretet és a félelem elválaszthatatlanul tartozik minden emberhez. És íme, a körülöttünk és bennünk zajló történések a bizonytalanságot, a kételkedést, a szorongást, azaz a félelmet erősítik. Ezernyi miért és hogyan között vergődik az ember, egyre csak mozog az ingatag talaj talpunk alatt. Nem tudni, mennyit és hogyan tervezzünk előre. Félünk.

Hamvas Bélával együtt rezdül a lelkem: szeretet nélkül őrjöng az ember. Őrjöng és retteg. A félelem állapotába süllyed. Amikor pedig ott vagyunk, olyankor megfosztjuk lelkünket a csodáktól, szemünket a látástól, lényünket a lélek mélységeitől, a hálától, a felébredéstől. És ekkor ébreszt, ekkor érint meg ismét az Isten, és mondja ezt az angyal: „Ne féljetek!”

Ne féljetek! – mondta Isten a kiválasztott prófétáinak, így szólt Ábrahámhoz, üzente Ézsaiással, hangoztatta Jézus születésekor, jelentette ki húsvétkor, és így biztat minden embert ismét a Jézus születését ünneplő karácsonykor.

„Ne féljetek, mert hirdetek néktek nagy örömet” – hallom az angyal hangját, s rádöbbenek, hogy minden nehézség, vergődés és félelem ellenére van örömhír is, van, miért hálát adni. Hálát tudok adni a jó Istennek, hogy minden megpróbáltatásban mögöttünk volt az elmúlt esztendőben. Hálát adok, hogy elegendő erőt adott ahhoz, hogy együtt legyünk családjainkban és gyülekezeteinkben, hogy közösséget építsünk, és templomokat újítsunk fel, adakozzunk, egymáson segítsünk, önzetlenül enyhítsük a háború okozta szenvedéseket, tiszta lélekkel éljük meg ünnepeinket és közösségi alkalmainkat. Volt elegendő erőnk ahhoz, hogy Isten szemszögéből tekintsünk egymásra, és ennek fényében megértsük: Isten gyermekeiként egymás testvérei vagyunk, és saját magunkra is úgy tekintsünk, mint akik Isten számára is értékesek vagyunk.

Ne féljetek, mert van örömhír! Mert a karácsony pontosan abba a dimenzióba emeli lényünket, ahol rádöbbenünk, hogy van értelme és lényege életünknek, van értelme tervezéseinknek, van célja szeretetünknek. A bajok nem fognak teljességgel megszűnni, a bizonytalanság érzése sem illan el teljes egészében, de Isten a jászolbölcső által, a kisded megszületésével, gondviselő jelenlétével képes lesz idén is a legjobb énünket a felszínre hozni. Van örömhír, mert az, akinek születését ezen a napon ünnepeljük, képes lesz minket megváltani és megváltoztatni. Az örömhír, hogy szelíd egyszerűsége, a jóban és igazban való bizodalma a figyelmünket a lényeg felé fordítja. Az örömhír, hogy tanításai kapaszkodók, élete erkölcsi mércénk, Istent látó tisztasága a mi szemléletünk is. Az örömhír, hogy a velünk született, bennünk növekvő jósághoz, hithez és reménységhez vele visszatalálunk. Az örömhír, hogy bízva a Gondviselő jelenlétében lesz megoldás, lesz tisztánlátás, lesz reményteljes jövő.

Ennek megtapasztalására legyünk készek és nyitottak! Halljuk a szót, érintsen meg a biztatás, és emeljük életünket az Istenbe vetett bizalom magaslatára!
Atyafiságos üdvözlettel,

Kovács István püspök