A magyarság esetében egymillió volt ama bizonyos lélektani küszöb, melyet vízválasztóként jelölt meg a politikum, és ezt is sikerült megugrani, igaz, csak 20 ezer fővel, de megvan a hivatalos adat, milliónál többen vagyunk, és arányunk is maradt 6 százalék fölötti. Gyönyörű csoda. Lehet örvendezni...

Csakhogy, ha összevetjük a számokat az elmúlt népszámlálások adataival, derűnk tovatűnhet. A rendszerváltás óta tartott cenzusok azt mutatják, hogy tízévente körülbelül 200 ezerrel csökken a magyarok száma Romániában. 1992-ben még több mint 1 600 000-en vallottuk magunkat magyar nemzetiségűnek, 2002-ben 1 410 000-en,

2011-ben 1 219 000-en. Ha folytatódik ez az irányzat, öt évtized múlva mutatóba marad még legfennebb néhány tízezer magyar Romániában, és sovány vigasz lesz, hogy az ország összlakossága mennyire csappan addig, és hány százalékot tesz ki arányunk.

Amint az várható volt, az RMDSZ igyekszik sikerként elkönyvelni a népszámlálás adatait, Kelemen Hunor szövetségi elnök szerint bizonyítottuk, hogy erős magyar közösség él Romániában, amely szülőföldjén akar jövőt tervezni, megjegyzi, „nincs ok az ünneplésre, de a pánikra sem”. Beindult a gépezet, szociológusok, politikusok magyarázzák az eredményeket, hogy a számok tulajdonképpen azt igazolják, hogy 1 100 000-nél is többen vagyunk, ez nem is olyan kevés, a románság fogyása nagyobb, mi még viszonylag jól állunk, és ez természetesen nekik köszönhető. Ez utóbbi állításban igazuk lehet, szerepük valóban meghatározó abban, hogy a magyar fiatalok igen nagy aránya nem tudja itthon elképzelni jövőjét, nem talál megélhetését biztosító munkát, nem látja a holnapot, így inkább más tájakon – jobb esetben Magyarországon, sokan még odébb – alapítanak családot, szülnek gyermeket. Mert a nagyarányú népességfogyáshoz nemcsak a romániai társadalom elöregedése, az alacsony születési szám, de a fiatalok igen jelentős elvándorlása is hozzájárul. Hiába a propaganda a dübörgő gazdaságról, az egyre növekvő életszínvonalról, ha a húszas, harmincas éveikben járók nem érzik úgy, hogy egy fejlődő társadalom (anyagilag is) megbecsült tagjai lehetnek. Igaz ez a román ifjakra is, de nem tartja itthon a szülőföld szeretete a magyarokat sem.

Kelemen Hunornak igaza van, ünnepelni nincs okunk. Talán pánikolni sem kell, de a megoldáskeresésen fontos lenne gondolkodni. Ő családpolitikájukat említi, amely szerinte hosszú távon kínálna kiutat a demográfiai hanyatlásból, ez azonban egyelőre legfennebb papíron létezik, a román pártok nem tűnnek vevőnek a magyar ötletek többségére. A gyermekvállalás ösztönzése valamelyest lassíthatja a folyamatokat, de a magyarság esetében ennél jóval többre lenne szükség, hogy megállítsa a szórvány ijesztő mértékű beolvadását, a tömbmagyarság számának apadását. Gyermekeinknek, unokáinknak kellene minőségi oktatást, tartalmas jövőképet, az élhető élet reményét megteremteni. Hogy ne csak évtizedei legyenek a magyarságnak Erdélyben.

Borítókép: Albert Levente