Mondjuk, egy matricákkal teleragasztott villanyoszlop még nem föltétlen ad okot az emberiségből való kiábrándulásra, de azért kiindulásnak jó arra, hogy megértsük, hogyan működik a nyáj és annak szelleme.

Azon a tömbház közti zöld területen két lámpatartó cső is szépen dekorálva fogadja az arra sétálókat. Igaz, nem sokan állnak meg elolvasni a matricák feliratát, mióta nem nagy kunszt öntapadósra bármiféle ábrát rányomtatni, azóta már nem igazán vonzzák a szemet, megszokottá váltak, mint oly sok egyéb urbánus jelenség. Így ha manapság bárki is ily módon szándékozna üzenni bármit is – egy új vállalkozás reklámozásától az elkódorgott cica megtalálásához kért segítségig –, ugyancsak munkába kell állítania kreativitását, hogy olyan grafikai elemeket alkosson, amelyek felkeltik az érdeklődést. De hát erről szól a reklámszakma, ebbe ne is menjünk bele, sem én, sem az olvasók zöme nem ért hozzá, hát ne is alkossunk véleményt róla.

Ott maradtunk el, hogy valahol a tömbházak rengetegének egy tisztásán egymástól nem messzire két szépen díszített villanyoszlop található. Én (szakmai ártalomnak hívják, bár szerintem csak emberi tulajdonság) kíváncsi fajta vagyok, hát megálltam végigböngészni az egymás fölé ragasztott matricákat. Már amelyiket még lehet, mert az idő azért gondoskodott róla, hogy némelyikből a ragasztóanyagon és valamennyicske papíron kívül semmi ne maradjon. De így sem volt nehéz beazonosítani a címkéket: valamennyi a város focicsapatát reklámozza, elég változatos megjelenítésben, a tucatnyinál több között alig-alig akad két egyforma öntapadós. Ami egyrészt azt jelzi, a klub sokat áldoz a népszerűsítésre (az másik kérdés, hogy a levonósokat nem azzal a céllal osztogatják, hogy majd aztán padtámlától esővízcsatornáig mindenhol megjelenjenek, inkább a drukkerek saját tulajdonú tárgyaikon-eszközeiken lenne a helyük), másrészt, hogy azon a környéken az átlagosnál több focirajongó lakik. Legalábbis ezt a gondolatmenetet vezeti le a parasztlogika – amely, mert mindig egyszerűsít, épp azért sokszor hibás is tud lenni. A dolgok ugyanis – esetünkben – teljesen másképp működnek. Az emberben ugyanis dolgozik valami olyasmi, ami egyik legszebb közmondásunkat, az egy fecske nem csinál tavaszt írja felül: egyvalaki, ő sem tudja, mi okból, elkezd valamit, a többiek pedig, az arctalan és gondolkodásra pillanatnyilag nem képes tömeg, híven utánozza. Így történhetett a tömbházak közti villanyoszlopokkal is: valaki, talán egy gyerek, mert nem volt tudatában a matrica rendeltetésével, hát felragasztotta az első keze ügyébe kerülő tárgyra, egy másik követte példáját, a kettő megkívánta a harmadikat, és így tovább, fel olyan magasságig, ameddig csak fel lehet nyújtózkodni, aztán még egy kicsit tovább is, míg a pajtás nyakába ülve fel lehet érni. És ha bárki arra gondol most, ez csupán gyerekcsíny, felnőtt ilyesmit nem tenne, hát emlékeztetem az olvasókat a vadászati kiállításnak otthont adó Bene-ház bejárata melletti közlekedési táblára: amikor még matricát alkalmaztak belépőjegyként a múzeumba, a tárlatlátogatók kijövetelük után a Stop táblára ragasztották fel azokat, míg végül láthatatlanná vált a forgalom irányításában oly fontos eszköz ábrázata.

Hogy miért e szópocsékolás egy ártatlan és ártalmatlan matricázás miatt? Azon túl, hogy a közvagyon rongálása ellen szól (bár nem súlyos az ügy, nyomai könnyen eltakaríthatók, ellentétben a törés-zúzással), rávilágít a nyájszellem működésére. Amely viszont már olyan jelenség, amely akár veszélyessé is tud válni: ártalmatlan határozatok befolyásolásától súlyos következményekkel járó döntések megváltoztatásáig manapság már sok mindenre képes a számítógép generálta profil mögé megbúvó, minden kákán csomót kereső, mindenhez értő (?) és hozzászóló „facebook-nemzedék”. Néhány ilyen folyamat elemzése külön szaktanulmányt érdemelne, de ehhez sem én, sem az olvasók zöme nem ért, hát ne is kacérkodjunk azzal, hogy ilyesmivel kísérletezzünk.

Nézegessük inkább a matricákkal szépen dekorált villanyoszlopainkat: ahhoz – mármint a gyönyörködéshez vagy a szörnyülködéshez, kinek-kinek ízlése szerint – legalább nem kell semmiféle szakértelem.