,,Petőfi alakját megszámlálhatatlanul sok portré őrzi. Kötetünk ezek közül az 1834−1849 között készített ábrázolások gyűjteményét adja közre. E képek különleges csoportot alkotnak, mivel feltételezhető, hogy a költő modellt ült hozzájuk, sőt, az esetek többségében baráti kapcsolatban állt a festőkkel. A halála után keletkezett nagy számú grafikával, festménnyel szemben e művek képzett vagy amatőr alkotóinak a költő-arc, a költő-figura közvetlen, élményszerű megragadására nyílt lehetősége. A kötet sajátossága, hogy a Petőfi életében készített portrékat megkísérli együtt értelmezni a róluk szóló forrásokkal, visszaemlékezésekkel.” (Adrovitz Anna – Kalla Zsuzsa)

Az alábbiakban azokat a Petőfi Sándorról készült portrékat válogattuk ki a sok-sok arckép közül, amelyeket a leghitelesebbeknek tart a költőt ábrázoló ikonográfiai kutatás. A portrékkal együtt Adrovitz Anna képleírásaiból idézünk rövid részleteket.
 

1. Barabás Miklós: Petőfi álló derékképe

Az 1844-ben Pestre érkező Petőfi Sándort munkaadója – a Pesti Divatlap főszerkesztője, Vahot Imre – vitte el Barabáshoz 1845-ben, s rendelte meg tőle a költő első, nyilvánosságnak szánt arcképét. Az újság hátsó borítéklapján három alkalommal (június 12-én, 19-én és 26-án) előfizetési felhívás adta tudtul a következőket: „A közkedvességű Petőfi Sándor továbbra is egyedül lapunkban zengendi szép dalait, és pedig ezentúl is minden számban fog vele találkozni az olvasó.” Alatta a következőket olvashatjuk: „Ugyancsak az első szám mellett fog megjelenni Petőfinek igen jól talált arczképe is.” A keresztnév kiírására nem volt szükség, mivel a lapot járatók pontosan tudták, kiről van szó. A 22 éves költő pesti tartózkodásának egy éve alatt, az irodalmi élet elismert tagjává vált, ez tette időszerűvé az ifjú tehetség régen várt portréjának megjelentetését. A portré felül zárt, mellközéptől kigombolt, sötét színű atillában, rojtos végű nyakkendőben, hátul összekulcsolt kezekkel álló, hátrafésült hajú és keskeny bajszú, ábrándos tekintetű fiatalembert mutat. A litográfia tehát imázsváltása idején ábrázolja Petőfit, amikor a nyilvánosság előtti megjelenésben a bohém vándorszínész tarka viseletét már felcserélte a beérkezett költőhöz méltó, komoly ruházattal. A képen látható, a korszakban – jobbára a nemzeti érzelmű értelmiség, a reformellenzék köré­ben – népszerű viseletnek számító zsinóros atillát viselője 1845 elején készíttette, s ettől kezdve ruhatárának emblematikus darabja lett. A portré a kortársak visszajelzései szerint sikerült, jól adta vissza Petőfi arcának jellegzetességeit. Ha azonban az ugyanebben az évben készült dagerrotípiával vetjük össze, a különbségek meglehetősen nyilvánvalóak. Látható többek között, hogy Petőfi erős szálú, felfelé álló haját – a gyűjtő Ernst Lajos szavaival élve – Barabás jelentősen „kifésülte”.

Egressy Gábor: Petőfi Sándor

2. Egressy Gábor: Petőfi Sándor (dagerrotípia)

A felvételt a költő ábrázolásainak kiemelt darabját Petőfi barátja, az amatőr fotográfus Egressy Gábor készítette pesti lakásán, 1845 nyarának közepén. A dagerrotípia a fotográfia történetének egyik első képrögzítés-technikai eljárása, amelyet az 1840-es évektől Magyarországon is sikerrel alkalmaztak. Egressy Gábor 1843–1844 telén, párizsi útja során vásárolt egy dagerrotip készüléket, s családtagjairól, barátairól és önmagáról készített felvételeket. Célja elsősorban az emberi arc tanulmányozása volt az objektív lencséjének segítségével, a kísérletező hajlamú színész tehát mimikái tanulmányaihoz, a színpadi karakterformáláshoz használta fel a képeket, különböző kedélyállapotok tükröződését vizsgálta. „Petőfit is rávette egyetlenegyszer a pózra, de többször nem állt kötélnek” – emlékezik vissza Egressy Ákos, a színész fia. Az arckifejezés komorságát magyarázza, hogy – vélhetően Egressy instrukciói szerint – a modellnek egy bizonyos lelkiállapot színpadi visszaadására kellett kísérletet tennie. Petőfinek, aki korábban maga is gyakorló színész volt, ez valószínűleg nem lehetett nehéz feladat, a képsorozat készítése során talán más-más arcjátékot alkalmazott. A felvételek közül végül ezt a darabot választotta és őrizte meg. Az új találmány azonban nem nyerte el tetszését. Nem szerette magát fényképeztetni, barátai szerint sokszor hangoztatta: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel.” A litográfiákhoz szokott szemnek csalódást okozott a retusálatlan valóság, s nem lehet véletlen, hogy az elégedetlen költő gondosan elrejtette fotográfiáját az avatatlan szemek elől.

Petőfi István, aki 1868-ban látta a dagerrotípiát Szendrey Júlia hagyatékában, úgy emlékszik rá, hogy „a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők.” A rossz állapotú fotót Szendrey Júliától fia, Petőfi Zoltán örökölte. Zoltán halála után, 1870-ben, barátja és orvosa, dr. Beliczay Imre tulajdonába került, aki 1874-ben nyilvánosságra hozta a portrét, amelyet valószínűleg ő restauráltatott először.

A dagerrotípia közzététele a kor nyomdatechnikai eljárásai miatt átrajzolást igényelt. Elsőként 1869-ben jelent meg a Vasárnapi Újságban ismeretlen művész munkájaként, majd 1874-ben Székely Bertalan készített róla tusrajzot a Magyarország és a Nagyvilág számára. A harmadik megjelenésre a Koszorúban került sor Klösz György másolatában. Mivel ezt a reprodukciót a költőt ismerők, az életét végigkísérő barátok nem érezték hasonlónak az elhunytról bennük élő képhez, ezért még ugyanebben az évben felkérték Jankó Jánost egy „pontosabb”, művészibb rajz elkészítésére. Beliczay két ismert fényképészt, Beszédes Sándort, majd Országh Antalt bízta meg, hogy készítsen másolatot a víztől károsodott, már kivehetetlen eredeti dagerrotípiáról, de a reprodukciók középszerűek lettek. A sikertelen kísérletekből okulva a másolatokat az eredetivel együtt a Petőfi Társaság főtitkárának adta át, aki Klösz György fényképészt kérte fel a sokszorosítás kivitelezésére. Ő az eredeti állapotát javíthatatlannak látta, ezért az Országh-féle másolatot rajzoltatta át papírra, majd a rajzról vizitkártya méretű fényképeket gyártott. Ennek a sokszoros kézi másolással előállított reprodukciónak a példányait árusította Petőfi „hiteles” fotográfiájaként, és ez jelent meg a Koszorúban is. Beliczay a sajtóban adott hangot felháborodásának. 1879-ben az eredeti dagerrotip felvétel visszakerült a Beliczay-családhoz, a közvélemény azonban, úgy tűnik, megfeledkezett róla, és sokáig elveszettnek hitték. 1948-ban, a szabadságharc centenáriumán ismét fellángolt a vita a „valódi” Petőfi-arcról, ennek nyomán bukkant rá Rózsa György a hétszer tíz centiméter nagyságú ezüstlapra. A dagerrotípia egy összetört üveglap alatt volt, szinte felismerhetetlen állapotban. 1957-ben Escher Károly foto­gráfus tisztította meg, visszahozva a megsemmisülésből Petőfi egyetlen ránk maradt fényképét. A dagerrotípia restaurálása lehetővé tette, hogy az utókor összevesse Petőfi képzőművészeti portréit a spontán, kísérletképpen készült fotográfiával. A költő halála után számos kortársa határozottan foglalt állást abban a kérdésben, hogy ez-e legigazibb képmása, ez adja-e vissza legpontosabban arcvonásait, s a közvéleményt később is foglalkoztatta Petőfi Sándor arcképeinek „hitelessége”. Olyan érdeklődés ez, melynek voltaképpeni tétje az emlékezés természete.

Barabás Miklós: Petőfi mellképe (1846)

3. Barabás Miklós: Petőfi mellképe

A rajzot Barabás Miklós készítette 1846 augusztus-szeptemberében. Ennek a finom vonalú tusrajznak, mely az 1900-as évek elején Ernst Lajos gyűjteményének értékes darabja volt, a 20. század első felében nyoma veszett, majd hosszú lappangás után 2011-ben bukkant fel újra. Központi jelentőségű a Petőfi-portrék között, hiszen kiindulópontja számos korabeli metszetnek és későbbi változatnak. Az utókor jórészt az ezen a Barabás-képen megalkotott arcot örökítette tovább. A tusrajzon Petőfit félprofilban, begombolt sötét atillában és fehér ingben ábrázolta a művész, a mai néző számára ez már az ismerős Petőfi-öltözet. Fontos azonban felhívni a figyelmet arra, hogy ez a viselet nem felelt meg teljes egészében a korabeli társasági konvencióknak. A nyakkendő nélküli csupasz nyak, a begombolt ing és a kihajtott inggallér, melyek ezen a mellképen jelennek meg először, a továbbiakban nemcsak Petőfi hétköznapi öltözetét fogják jelenteni, hanem költői megjelenésének is jellemző „védjegyévé” válnak. Ezzel a kérlelhetetlen republikanizmusát, politikai radikalizmusát hangsúlyozó gesztussal példaképeit, a francia jakobinusokat, az angol és német romantikusokat – Byront és Shelleyt – követte. A kihajtott ingnyak viselete annak az embernek a tudatos választása, aki otthonának falát a francia forradalmárok Párizsból rendelt portréival borította be, és a rajz születése táján írta A nép című vers kemény hangú, szállóigévé vált sorait: „Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga.”

A költő arca a rajzon lágy vonású, mégis határozott. Hullámos hajzata ellenpontozza elszánt, magabiztos tekintetét – ez az ellentét teszi vibrálóan feszültté az ábrázolást. A mű a nyilvánosság elé szánt portrék sorában a második. Az érzelmesebb hangvételű, 1845-ös Barabás-rajz után ez a kép a szilárd akaratú, önértékét bátran hangsúlyozó alkotót jeleníti meg.

Orlai Petrich Soma: Petőfi mellképe

4. Orlai Petrich Soma: Petőfi mellképe

Orlainak a költő több alkalommal ült modellt. Orlai a ma is meglévő mellképek közül a Petőfi mellképe címűről a következőket jegyzi fel: „1848 nyarán életnagyságú mellképben kezdtem festeni, de Petőfi az akkori mozgalmak közt Pestet rögtön elhagyván, a mű befejezetlen maradt, ilyen állapotban van nálam ma is, s bár a kezdőnek technikai hiányait elárulja, élethűségénél fogva mintául szolgálhatna egy jó arckép készítésénél.”

A művész tehát sokra becsülte Petőfi mellképe című, modell után festett munkáját. A kép háttere vázlatban maradt, a festő az arc kidolgozására figyelt. Ha összevetjük az ugyanezen a nyáron készült Barabás-portréval, a különbségek szembetűnőek: Orlai képén a hangsúlyos arccsontok, az apró szemek és a dús haj sajátos karaktert ad Petőfi arcának.

Alexy Károly: Petőfi Sándor mellszobra 

5. Alexy Károly: Petőfi Sándor mellszobra  

Petőfi eltűnése (és a tíz nappal később bekövetkező világosi fegyverletétel) után, az önkényuralom időszakában a hatalom tiltotta a költő arcképeinek forgalomba hozását, nyilvános terjesztését. Alexy Károlyt, Petőfi első szobrának alkotóját például, aki a szabadságharc kitörése pillanatában beállt a honvédseregbe, s a bukás után Batthyány Lajos özvegyének kérésére megmintázta a mártírhalált halt miniszterelnököt, börtönbüntetésre ítélték. Alexy, aki 1836 és 1838 között a bécsi akadémián tanult szobrászatot, Barabás Miklós biztatására tért haza Bécsből 1847-ben. Itthon a festő környezetében élt, segítségével kapcsolódott be a magyar reformkor művészeti életébe. Barabás mint Pest legkeresettebb arcképkészítője megrendeléseket szerzett számára, és bemutatta a korszak politikai, művészeti elitjének, így minden bizonnyal Petőfinek is. Politikai nézeteik hasonlósága, a reformeszmék iránti elkötelezettségük, szenvedélyes hazafiságuk valószínűsíti az ismeretséget. A kis méretben, egyszerű kivitelben, mintegy személyes emléktárgyként – alig 34 centiméteres, patinázott gipsz büszt formában – készült szobor megmintázásához a művész az 1846-os Barabás-tusrajz alapján készült első Tyroler-féle acélmetszetet használta. Választása talán azért esett erre – hiszen Alexy jól ismerte az 1845-ös és 1848-as ábrázolásokat is –, mert ez közelítette meg leginkább a személyes emlékeze­tében megőrzött költőarcot. A szobor, bár viszonylag pontosan követi az előképeket, természetes hatású. A ruha, a keskeny szakáll, valamint a hullámos haj megegyezik a metszettel, egyedül az állrész csontosabb és az ajkak megformálása szikárabb. Tudjuk, hogy Alexy több, másokat ábrázoló munkája is Barabás-rajzok alapján készült, sőt, a festő megjegyzései után még mintázás közben is korrigálta a szobrokat. Alexy Petőfi-szobrának datálását nehezíti, hogy bár a talapzat hátoldalán a szignatúra felett ott a vélhetően saját kezűleg ráírt dátum: 1850., életrajzi források szerint a szobrász ebben az évben még a königgrátzi fogolytáborban raboskodott. Kiszabadulása után emigrációba ment, s onnan 1861-ben jött újra haza. Alexy feltehetően egy nagyobb méretű szobor kismintájának szánhatta e szobrot, amelynek elkészítését megakadályozta külföldi távolléte. A büszt hátán az „Alekssi” forma szerepel. A művész nevét 1852-ig magyarosan, Aleksziként szignálta, és csak ezután használta a ma ismert névváltozatot. Mindezek alapján a kis szobor tehát 1952 előtt, valószínűleg 1850 körül készült, talán már az emigrációban. De mivel a szobor és Barabás-Tyroler 1846-os rajza között rendkívül erőteljes a rokonság, felmerülhet az is, hogy Alexy korábban, a negyvenes évek végén készült szobrát maga Barabás fejezte be 1850 körül, tehát egy-két évvel a költő tragikus eltűnése után, amikor még remélték, hogy Petőfi életben van, amikor még visszavárták. Megformálásában talán ezért nem látható még a későbbi, Petőfi alakját heroizáló kultuszszobrok merevsége. Vayerné Zibolen Ágnes írja róla, „értéke abban is áll, hogy a kultuszalkotásaihoz képest igazi emberi arcot mutat”, vagyis a kutató úgy látta, a szobrász képes volt személyes ismeretségük közvetlen vizuális tapasztalatait beledolgozni az apró büsztbe.

Összeállította: Jánó Mihály