Énekes madár (1968), Csalóka szivárvány (1971), Tündöklő Jeromos (1975), Hegyi patak (1977), Hullámzó vőlegény (1979), Vitéz lélek (1981), Boldog nyárfalevél (1989), Vitéz lélek (1997), Ősvigasztalás (1998), A csoda – az Énekes madár alapján (2002 és 2008), Boldog nyárfalevél (2005), Szegény ördög (2007) és végül a szeptember 19-én bemutatott Hullámzó vőlegény – ez a sepsiszentgyörgyi Tamási-bemutatók listája. Valamennyi előadás fontos esemény volt a színház történetében, közülük több is úttörőnek számított, komoly sikereket ért el. Minden bizonnyal a jelentősebbek közé sorolható az Albu István által rendezett produkció is, mely több színházi stílust, nyelvezetet ötvöz.

Mindenekelőtt a díszlet hívja fel magára a figyelmet. Aranyszínű képkeretben látjuk az eseményeket, mely a legelső pillanattól hirdeti, hogy az előadás főhőse nem keramikus, ahogy Tamási megírta, hanem képkeretező, ettől pedig a darab egyik központi gondolata is erősebbé válik. Bodrogi Antal ugyanis, aki művészi álmait feladva tucatáru gyártásból próbál megélni, az Albu által rendezett előadásban festőművészből válik képkeretezővé az anyagiakért. A díszlet attól is rendkívüli, hogy egy folyamatosan változó képzőművészeti alkotást látunk a háttérben, melyet élőben fest a nézőtéren Pignitzky Gellért színművész. Ez az állandó alakulásban lévő, a látottakat újabb és újabb benyomásokkal, hangulatokkal gazdagító projekció meghatározó eleme az előadásnak, minden kapcsolódik hozzá: a színpadon látható képkeretek, amelyekben – mint különös, vízszintesen mozgó liftekben – közlekednek a szereplők, a jelmezek, melyeket színes festékekkel mázoltak be, és talán az előadásmód is, mely ugyancsak rendkívül színes, többféle játékstílust foglal magában. Tompa Miklós 1979-es előadásához képest – melynek díszlete egy tökéletesen berendezett keramikusműhely volt – Albu István színpada üres, ahol minden gesztus hangsúlyos, minden tárgy szerves része a játéknak, minden mozdulatnak pontos helye és ideje van.

A Tamásira jellemző, székelynek mondott észjárás jellegzetes fordulatai ma is nagyszerűen működnek a történetben, ami humort és lendületet ad az előadásnak, azonban a párbeszédek egy része valószerűtlenül naiv, szinte meseszerű, nehéz úgy kimondani, hogy őszintének, igaznak hasson, és ne legyen tőle olyan érzése az embernek, mintha bábszínházat látna. Miközben tehát messzire elrugaszkodik a produkció a realista színjátszástól, a darab sok szempontból ósdinak, idejétmúltnak tűnik, valószerűtlen érzelmi hullámzások, érzelgős replikák nehezítik az előadását, befogadását. Valljuk be: Tamási Áron drámai műveinek egy része mára meglehetősen hamissá vált, ellentétben a művészetről szóló elméleti írásaival, melyek csöppet sem veszítettek frissességükből, aktualitásukból.

Talán ennek az elavultságnak a kiküszöbölése miatt lett kissé eklektikus az előadás nyelvezete: a realista színháztól az erősen expresszív megnyilvánulásokon át az operaszerűen elénekelt párbeszédekig rengeteg irányba elkalandoztak az alkotók, de valójában olyan jó érzékkel tették ezt, hogy mielőtt bármivel is megbotránkoztatták volna a nézőt, visszaléptek arra a biztonságos talajra, mely a legkonzervatívabb néző számára is elfogadott lehet „egy Tamási-darab esetében”. Valószínűleg azért működik gördülékenyen az operába való átfordulás is, mert így hitelesebbnek tűntek azok a bizonyos replikák, és mert a produkciónak rendkívül hangsúlyos eleme a zene.

A főhős Bodrogi Antal Kónya-Ütő Bence alakításában mindenekelőtt zenésznek tűnik, aki csellójátékával új dimenziókat nyit a darabnak, olyan mélységet varázsol a kimondott szavak mögé, amilyen valószínűleg nem sok Bodroginak sikerült a darab 1947-es ősbemutatója óta. Mert ő valójában nemcsak színészként van jelen az előadásban, aki eljátssza a művészt, hanem művészként is, vagy elsősorban művészként, akinek a zene ugyanúgy lételeme, mint a színház. Aki nem azért tanult meg néhány akkordot, hogy ezt a szerepet eljátssza, hanem azért játssza így ezt a szerepet, mert zenész is, akinek köszönhetően egyre hangsúlyosabb szerepe van a zenének a sepsiszentgyörgyi színpadon. Nem véletlenül került be Gáspár Csaba is az előadásba, valójában az ő hegedűjátéka változtatta igazi csellóművésszé (is) a főszereplőt, ily módon pedig a darab egyik központi gondolata is valóságossá válik a néző számára. Egy művészt látunk-hallunk, aki álmai és ösztönei ellenére beáll iparosnak, aki félreteszi a vonót, de úgy bánik a fejszével, hogy nézni is rossz.

Valójában egyszerű a történet, talán túlságosan is egyszerű. Olyan, akár egy tanítómese, mely megerősíti a mindannyiunk számára ismert igaz­ságot: bár a pénz nélkülözhetetlen velejárója az életünknek, jobb, ha az igazán fontos kérdésekben a szívére hallgat az ember, és nem köt kompromisszumot abban, amit tehetsége és lelkiismerete diktál. A képkeretek, amelyekben a szereplőket látjuk, tökéletes eszközei a felnagyításnak, kihangosításnak, de egyben idézőjelbe is teszik az elhangzottakat, így aztán olyanná válik az egész történet, mint ami valóságos és mégsem, megszívlelendő és mégsem, igaz és hamis egyaránt. Gyönyörűek a képek, rendkívül látványos minden, lélekbe markoló a zene, és mégis olyan érzéssel szemléljük a látottakat, mintha idealisták szélmalomharcát látnánk, mely egészen elrugaszkodott a pénz és érdekek diktálta valóságtól.

Mindeközben a darab központi gondolata az előadásnak is központi gondolatává válik: nézőként is érezhetjük, hogy milyen könnyű melléfogni, összetéveszteni a giccset a művészettel, pálcát törni mindennemű alkotói erőfeszítés fölött. Tudjuk, hogy Bodroginak, Tamási Áronnak és az előadás alkotóinak is igazuk van mindabban, amit képviselnek, de azt is tudjuk, hogy a világ nem ilyen egyszerű, hogy a „dugójáték” csak a mesében tudja megváltoztatni a lelkeket, sorsokat...

A produkció tele volt élettel, a színészek valamennyien jól játszottak, azok is, akiknek kevésbé hálás szerep jutott. Talán a főhős és Bogyó szerepe a leghálátlanabb, akik a rengeteg karakterszerep ellensúlyaként mélyen érző embereket, adott esetben könnyekig meghatódó szerelmest játszanak, de meglepően jól állják a sarat. Örömmel tapasztaltuk, hogy a látvány fölé tudott nőni a színészi játék, talán nem véletlen ilyen szempontból, hogy a rendező is színit végzett. Mindenki magabiztosan lebegett a mese és valóság határán, kissé elrajzoltan, mégis rengeteg őszinte pillanatot teremtve ebben a meglehetősen szokatlan, időnként már-már szürreális keretben. Cirmos bácsi szeretetteljes bölcsessége, Kósa erőszakossága és simulékonysága, a házaspárok örökös civódása, a cimborák, iparosok, írnok játéka is meggyőző, újabb és újabb mikrotörténeteket bontva ki az előadásban. Az egyik kulcsjelenet Teréz megszólalása, mely megrázó és megható is egyben, mely úgy meseszerű, hogy közben ráébreszt a fájdalmasan egyszerű valóságra. Mint minden kísérletezésben, ezúttal is volt néhány olyan jelenet, mely kilógott a sorból – például a szekeres ember véres önmarcangolása – de mindent összevetve sikerült olyan kereteket teremtenie az előadásnak, amelyek között hitelesen tudott mozogni. Szabad, de célratörő is volt, úttalan utakon járt, de segített a nézőnek követnie őt. Ugyanakkor csak annyira volt megalkuvó, hogy mindez ne veszélyeztesse kísérleti jellegét.

Mintha a sepsiszentgyörgyi színház önmeghatározását láttuk volna ezen a kettős évfordulón, ugyanolyan őszintén és nyíltan, ahogy a körülmények szorításában is sikerült meghatároznia önmagát az elmúlt évtizedek során. „Az én véleményem szerint nem szolgálja a művészetek és a népek fejlődését az olyan törekvés, hogy inkább nevettessünk, mint hogy szembenézzünk a kérdésekkel. (…) A bódítás helyett igen ajánlatos volna az önvizsgálat és a megtisztulás” – vallja Bodrogi az őszinteségi játék végén, vallja Tamási Áronnal újra és újra a Tamási Áron Színház társulata.