Nagy megvalósításként jelentette be a kormány, hogy január elsejétől 2550 lejről bruttó 3000 ezer lejre nő a (kötelező – ezt a jelzőt nem szívesen használják) bruttó minimálbér. Sőt, ebből 200 lej adómentes, ami azt jelenti, hogy egy teljes állású – havi 165,333 órás munkaidejű – alkalmazott minimális órabére 18,145 lej lett. Ha az adókat levonjuk, a legkevesebbet keresőknek havonta 1863 lej kerül a pénztárcájukba. A munkaügyi minisztérium december eleji adatai szerint pedig a minimálbér megemelése 2 181 134 alkalmazottat érint.
A látszólag pozitív intézkedés azonban sok sebből vérzik. Az egyik leginkább szembetűnő – ha egy kicsit a tetszetős számok mögé nézünk –, hogy kegyesen 200 lej után nem kell adót fizetni (értsd: nem gazdagítja a költségvetést, illetve nem terheli a bérköltségeket), lesz olyan munkavállaló, aki kevesebbet visz haza, mint a minimálbéres. Egészen pontosan, aki 3001 és 3149 lej közötti bruttó bérrel rendelkezik, az – mert neki már nem jár az adókedvezmény – kevesebb nettó bért tehet a pénztárcájába. Hogy erre senki nem gondolt, amikor ezt a nagy adókedvezményt bevezették...
De a számok mögött más, talán kevésbé szembetűnő, de mindenképpen általánosabb ellentmondások is meghúzódnak. A több mint kétmillió alkalmazott, akiket a döntés érint, a munkavállalók több mint egyharmada, ha nem közel a fele (arról, hogy valójában hány alkalmazott is van az országban, több statisztikát lehet olvasni). És ha még beleszámítjuk, hogy a közszférában, ahol az utóbbi évek bérfejlesztései nyomán alig akad minimálbéres, több mint egymillióan keresik kenyerüket, akkor kiderül, hogy a minimálbér-emelés valójában a versenyszférában dolgozók többségét érinti. Na meg munkaadóikat. Előbbiek látszólag nyernek, ám utóbbiak kénytelenek ugyanazért a munkáért többet fizetni. Vagyis a magánszektor nyakába újabb terheket varrtak, hordozzák, ha még bírják...
Nem kérdés, hogy az elszabadult infláció sokakat nehéz helyzetbe sodort, így a minimálbérért dolgozókat is. De hogy az állam a szociális gondok jelentős részét ismét a versenyszféra nyakába varrja, nos, ez meglehetősen sajátos megközelítés.
Azt a lovat kell ütni, amelyik húz – tartja a régi mondás. De vajon meddig bírja még a versenyszféra az „ostorozott ló” szerepét? Hiszen, hogy csupán két adatot említsünk, tíz év alatt a bruttó minimálbér abszolút értékben közel négy és félszeresére emelkedett, miközben az országos átlagbér „csupán” mintegy kétszeresére. Meddig lehet rombolni a gazdaság egyik, ha nem a legfontosabb ágazata, a magánszféra versenyképességét?