Újév hajnalán a himnuszaink eléneklése, meghallgatása után, túl azok melankolikus hangulatán, Istentől szánalmat kérő tartalmán, gondoljunk inkább az eredményeinkre.
Gondoljunk arra, hogy több mint ezer éve ugyanazon a helyen egymásba kapaszkodva élünk, megőrizve magyar nyelvünket, hagyományainkat, magyar kultúránkat. Nincs mit szégyenkeznünk, nem sáfárkodtunk rosszul a ránk bízott örökséggel, nem veszett el a hazánk, még akkor sem, amikor új országhatárokkal átszabdalták a Kárpát-medencét. Ma is, ha az a határon túlról hozzánk jönnek nemzettársaink, ugyanúgy otthon érezhetik magukat, mint a Palócföldön vagy a Kunságban. Nem kell idegen nyelvet tanulni, szótárakkal felszerelkezni, hazai élelmet hozni, ezeket itt hiánytalanul használhatja, megtalálja ugyanúgy, mint ott, ahonnan látogatóba jött. Ezért nem talál semmi különbséget, ha valaki a jelenlegi Magyarország tájaira, városaiba, falvaiba látogat, vagy Székelyföldre. Ugyanúgy használhatja magyar anyanyelvét, a megszokott kulturális környezetet találja. És ez így is fog maradni, megvan az erőnk és konok kitartásunk hozzá.
És nem csak a szűkebb szülőföldünkre korlátozódik a hagyományőrzésünk, nem csak az egyetemes magyar kultúrához járulunk hozzá: a nemzet gazdasági erejének a gyarapításában is részt veszünk, függetlenül attól, hogy az adót milyen pénznemben fizetjük. Adólejeinkből tartjuk fenn iskoláinkat, egyházainkat, fejlesztjük térségünket, és az adólejeinkből felnevelt és taníttatott gyermekeink egy részének adóforintjai is az egyetemes magyar gazdaság fejlődését szolgálják, ahogy az „anyaország” támogatása is.
Megtanultunk élni az új környezetben. Ismerjük kijelölt államunk nyelvét, kultúráját, korrekt kapcsolataink vannak a többségi nemzethez tartozó honfitársainkkal. Ők is otthon érezhetik magukat nálunk, ha elfogadják, hogy mi itthon vagyunk ezen a tájon.
Egy kicsit többet kell dolgozni, ezt saját érdekünkben is tesszük, de jólesik, ha ezt szerencsésebb társaink – akik mentesülnek a többletterhek viselése alól – is elismerik, támogatják. Jólesik, hogy ebben a többletteher-viselésben segítségre találunk, anélkül, hogy szegény rokonoknak kellene éreznünk magunkat.
Bizakodunk a jövőnkben, ezért rokonszenves a Pap Gábor művészettörténész által a Székely Himnusz kiegészítésének szánt két versszaka: „Kigyúlt a mennybolt, zeng a hadak útja, / Csaba királyfi gyűjti táborát, / Szűnik az átok, kiapadt a kútja, / Szívünkön égi öröm lángol át. // Hiába zúgsz már, gyűlöletnek árja, / Megáll a szikla, nem porlik tovább, / Imánk az Istent újra megtalálja, / Köszöntsd ma, népem, üdvöd hajnalát.”
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy
