Szeretem a hasamat, gondolom, más is van így ezzel. De nem szeretek egyedül főzni. Társaságban minden jobban és könnyebben megy. Nem vagyok konyhatündér típus, és hiszem, hogy más női személynek sincs mindig ínyére a főzicskélés.
Miként a mosogatás sem. Emléktöredékek bukkannak fel életem különböző szakaszaiból a konyhatündérség kapcsán. Akár más volt a tündérke, akár én próbálkoztam vele...
Szentegyházán a József Attila utcai kétszobás tömbházlakás földszintjén, ahol második otthonunkban laktunk, ha valaki bement a konyhába, a másiknak ki kellett jönnie... Akkor még totyogóként elég rosszul éltem meg, hogy konyhatündér édesanyám mindegyre lerázott magáról...
Aztán amikor átköltöztünk egy tágasabb, háromszobás tömbházlakásba, már változott a helyzet. A konyha tágasabb volt, négytagú kis családunk, ha szorosan is, de elfért.
Édesanyám szülész főasszisztensként dolgozott három váltásban a szentegyházi kórházban. Szegény tündérkém, amikor nekifogott főzni, s igyekezett mindent beleadni, hogy meglegyen az ebéd, sokszor csengettek vagy szólt a telefon (akkor még a központ kapcsolta a vezetékes vonalat, híre-hamva sem volt hordozható vagy okostelefonnak), jött a sofőr bácsi, s kellett rohanni, le a kórházba vagy esetenként Csíkszeredába, Székelyudvarhelyre. A konyhatündér pedig hagyott csapot-papot és futott, mert hívta a kötelesség.
Ilyenkor jobbik esetben, ha édesapánk otthon volt, kikerekedett szemmel figyeltük, ahogyan a födő alatt feldagad az aranysárga, kakastaréjos, hagymával vagy sajttal megspékelt rántotta. Isteni finom rántottákat tudott készíteni édesapánk. De a szabadon mondott meséin még jobban csüngtünk... Vagy elővette a halkonzervet a hűtőből, és minden mese nélkül egykettőre bevágtuk. Mert éhes száj nem válogat. S bizony, volt idő, hogy a halkonzervért is sorba kellett állni...
Szóval, így nőttem fel, hogy nem nagyon volt alkalmam konyhatündérkedni...
Később, kamaszlány-koromban, amikor édesanyám már hívott volna maga mellé, hogy ellessem a fortélyokat, műhelytitkokat, hát nem igazán mentem. Inkább fogtam egy jó könyvet, s azt bújtam. Később Sepsiszentgyörgyre kerültem keresztszüleimhez, akiknek nem volt gyerekük, és örömmel vettek magukhoz, hogy gondoskodjanak rólam. Mert mi lehetne jobb mesterség egy lány számára, mint a könyvelőség? Jól fizetett szakma, ki lehet tanulni, meg lehet élni belőle... No, itt aztán teljesen más élet volt, mint otthon. Rend, fegyelem, szigorúság. Megvolt a helye és ideje mindennek.
Aztán elkezdtünk lassan-lassan főzicskélni keresztanyámmal, egy másfajta konyhatündérrel. Örömmel figyeltem, ahogyan a hájas tészta növekedésnek indult a lerben, az ételek pompásan sikerültek, mert nem kellett abbahagyni egyszer sem a főzést. Hű, milyen fincsi tört paszulyokat készítettek keresztapámmal ketten, mert ő is szeretett főzni. Azóta sem ettem olyant, miként babérleveles vadast sem. Mert hát kinek volt ideje és türelme megvárni az igényesebb, több időt felvevő ételek elkészülését?
Igen ám, de lassanként a túlzott rendmánia valahogy elűzte a szeretetet. Egy idő után az édes otthonból kényszerlakhely lett. Hogy miként történt, nem tudom pontosan, biztosan ők sem... Valószínűleg benne volt a kamaszkor minden lázadása, meg a féltés is, nehogy valami baja történjen a hugica lányának, s aztán szégyenben maradjanak a keresztszülők... Így szépen rászoktam a zugevésre: elkezdtem dugdosgatni a megvásárolt pánkót az asztalom könyvei között, amíg egyszer meg nem találták, és lett belőle nagy botrány... Hogy mit képzelek én, miért dugdosgatom azt a pánkót, ejsze, nekem nem adnak enni stb., stb... Egy szó, mint száz, összement a tej. Aztán lassan kikoptam a konyhából itt is a férfi és női konyhatündérek közül.
Így nőttem fel rendetlenség és rend között lavírozva, konyhatündérséget elfelejtve... Amikor férjhez mentem egy rendes emberhez, én, a rendetlen-rendes fehérnép, nem tudtam főzni. Szegény Attilán studíroztam a határokat, hogy mit és mennyit bír meg egy férfiember gyomra és türelme, szeretete. Az első szalmapityóka olyan keményre sikerült, hogy csipszként sem tudtuk megenni, a hozzá készített hús pedig szénné égett percek alatt az első brassói albérleti lakásunkban... Egyet jót nevettünk, s elévettük a megunhatatlan zsíros kenyeret hagymával... Azóta is keresem azt a konyhatündért, aki lenni szeretnék... hátha életem végéig megtalálom...
