Minden ideológiai teher nélkül és a gondolkodásunkat megbénító információs buborékunkból kilépve próbáljunk egy kicsit csak a környezet védelmére gondolni. Az ágyúzás és a rakéták komoly környezeti károkat okoznak, függetlenül attól, hogy ki lövi ki őket, hogy orosz vagy nyugati fegyverekből származnak.
Az élet fenntartásához szükséges kőolajat és földgázt a világ másik végéről hajókon szállítják Európába, kiváltva ezzel azt, ami csővezetéken érkezett Oroszországból. Mennyivel lehetnek szennyezőbbek a dízelmotorok hajtotta óriás tankerek (amelyek Európa kikötőibe hozzák az előzőleg cseppfolyóssá préselt, majd a célhelyen újra gázosított földgázt) a csővezetéken érkező, a cseppfolyósítást és újragázosítást nélkülöző energiahordozóknál? A környezet szempontjából teljesen mindegy, hogy ezzel a megoldással a megbüntetett orosz gazdaság esetleg rosszabbul fog működni...
Lemondanak a közelebbi energiaforrásokról a kevésbé hatékony távolabbiak javára. Az így okozott válság kezelésére visszatérnek a már bizonyítottan ártalmas szénerőművekhez, újraindítanak bezárt, kevésbé hatékony erőműveket, bányákat, rákényszerítik a lakosságot a gyenge minőségű fa és szemét égetésére. A környezet akkor is fokozottabban károsul, ha az egyik függőséget egy másikkal váltják fel, a környezetvédelem szempontjából teljesen mindegy, hogy egy gazdaságnak milyen a „függősége”.
Csillagászati összegeket fordítanak a „függőségek” felcserélésére, a fokozottan környezetkárosító energiaellátás biztosítására, ideológiai megfontolásokból folytatott harcra és annak a minden észérvet nélkülöző okból való fenntartására. Gondoljunk bele, mit meg nem lehetne csinálni, ha ezeket az összegeket a környezet védelmére fordítanák?
Újabb COCOM-listákat készítenek (ez egy csúcstechnológiai termékeket tartalmazó feketelista volt a hidegháború idején, a rajta szereplő termékeket tilos volt az embargó alatt álló KGST-országokba és Kínába exportálni), párhuzamosan kutatnak, technológiai újításokat, megoldásokat titkolnak, egymásnak feszülnek, ideológiákat gyártanak, találnak ki maguk igazolására, ahelyett, hogy összefognának és együtt hatékonyabban, gyorsabban fejlesztenének ki újabb, hatékonyabb, az életünkhöz nélkülözhetetlen gazdasági megoldásokat. Környezetvédelmi szempontból itt is teljesen mindegy, hogy ki és hogyan dolgoz ki egy környezetkímélőbb megoldást.
Újraindítják a fegyverkezési versenyt, új vasfüggönyöket építenek ki. Korlátozzák az információáramlást, az emberek közötti kapcsolatot, a gazdasági kapcsolatokat. Rákényszerítenek, hogy igyekezzünk lehetőleg mindent saját erőből megoldani. Mind jobban elszigetelődünk, bezárkózunk saját elefántcsonttornyunkba.
Az állandó rémhírekkel, szankciósdikkal nemcsak tovább erősítik az előbb említett negatív hatásokat, hanem az embereket bizonytalanságban tartva, táborokba osztva, letargiába taszítva rákényszerítik, hogy csak a mára gondoljanak, hogy túléljenek valahogy. Ennek a motivációhiánynak egyenes következménye, hogy lemondjanak a holnapról, a holnaputánról. A ma gondjaiba nem fog beleférni a környezetvédelem.
A megoldás az lenne, hogy előítéletektől mentesen, feltételek nélkül vessenek véget az egymásnak feszülésnek, és kompromisszumra készen üljenek le beszélgetni: tárgyalni. Erőből nem fog menni. Ha kivárjuk, míg valamelyik fél győzni fog, egyrészt lehet, hogy már késő lesz, másrészt lehet, hogy újabb háborúk magját vetjük el.
Mindenképpen ezt a harcot abba kell hagyni.
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy
