Farcádi Botond
„Isten, áldd meg a magyart jókedvvel, bőséggel” – tömörebben, szebben és időtállóbban aligha lehet megfogalmazni, mi a legfontosabb az ember, a közösség, a nemzet életében. Kölcsey Ferenc kétszáz évvel ezelőtt, 1823. január 22-én tisztázta le e sorokat – de ha most, 2023. január 22-én fohászkodunk Istenhez nemzetünkért, közösségünkért, családunkért vagy akár önmagunkért, alighanem ugyanezt kérnénk: jókedvet, bőséget. Hiszen benne van e két szóban minden, amire valaha is szükségünk lehet: a lelki békesség, nyugalom, boldogság, illetve az anyagi és a szellemi javak, lelki és testi táplálék, a gyarapodás, életerő – mindezeket jelképezi, mindezeket jelenti a himnuszbeli „jókedv” és „bőség”.
A Himnusz születésnapja 1989 óta a magyar kultúra napja is – az alkalomból számos művelődési esemény zajlik szerte a Kárpát-medencében és a világ azon pontjain, ahol magyarok élnek. Érdemes talán e napon újra elolvasni Kölcsey Ferenc költeményét teljes egészében – az ünnepi alkalmakkor, különféle rendezvényeken, templomokban vagy éppen sportarénákban a Himnusznak általában az első szakaszát énekeljük, az alkotás nagyszerűsége, ma is időszerű, sokrétű üzenete azonban még inkább kidomborodik, ha szánunk rá kis időt, és sorról sorra, szakaszról szakaszra, jelenből múltba, majd a múltból ismét a jelenbe barangolunk „a magyar nép zivataros századaiban”.
A korabeli műfaji sajátosságoknak megfelelően Kölcsey himnusza valójában egy fohász, az ima azonban alkalmat jelent a visszatekintésre és a jelen helyzet értelmezésére is. A Himnuszban megidézett dicső régmúlt, a honfoglalás, a gyarapodás, virágzás időszaka Isten kegyelmének köszönhető: „Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél.” A közelmúltbeli összeomlás pedig Isten büntetése bűneink miatt: „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben.” A versből kibontakozó történelemszemlélet szerint tehát a magyar nemzet sorsának alakulását voltaképpen a bűn és a bűnhődés határozza meg, ezért is kulcsfontosságú a „bűnbeesés” pillanatának megragadása: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!” Aligha lehet véletlen, hogy a megosztottság, a széthúzás, a belső viszály az egyetlen olyan „bűn”, amely konkrétan megjelenik a Himnuszban – és mégis, ennek következménye az isteni büntetés, a szenvedésekkel, gyötrelmekkel teli jelen, a rabság, az otthon elvesztése, a bűnhődés: „Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában.”
„Szánd meg, Isten, a magyart” – a Himnusz utolsó szakasza már kegyelemért, bocsánatért esedezik, hiszen régóta tart, hosszúra, túlságosan is hosszúra nyúlt a bűnhődés, megfizetett már a magyar nép nem csak a múlt, de a jövő bűneiért is, kell már a „víg esztendő”, fölénk a „védő kar”. De vajon a bűntől, a Himnuszban oly érzékletes kép révén megragadott vétektől szabadulhat-e valaha is a magyar nemzet? Vajon támad-e még „tenfiad / Szép hazám kebledre”, s lesz-e ismét e szép haza magzatja miatt magzatja hamvvedre?
