Plakátkiállítás, verses előadás és közönségtalálkozó – ez a három esemény tette felejthetetlenné az idei magyar kultúra napját a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban. Annak ellenére, hogy a hivatalos minivakáció közepén, vasárnap tartották ezeket, nagy érdeklődés övezte mindhármat, és valószínűleg senki sem bánta meg, aki a jeles nap köré szervezett programok közül nem hagyta ki a színház kínálatát.
A plakátkiállítás az előcsarnokban zajlott, kurátora Wanek Ferenc grafikus volt, aki a sepsiszentgyörgyi színház korábbi plakátjai közül huszonnégy jellegzetesebb, reprezentatívabb darabra hívta fel a közönség figyelmét. A magyar kultúra napján az aritmia.doc című előadást tűzte műsorára a színház, mely kortárs költők versei alapján készült, utána pedig az írók és az előadás alkotói beszélgettek a közönség előtt.
A plakát igazi értékei
A plakátkiállítást Kispál Attila képzőművész, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér vezetője nyitotta meg, elöljáróban Pál-Ferenczi Gyöngyi, a színház vezetője köszöntötte a közönséget. Az igazgatónő szerint jó érzés lehet mindenkinek feleleveníteni az egyes előadásokhoz kapcsolódó élményeit a plakátok által, de valójában az volt a céljuk ezzel a kiállítással, hogy ismételten ráirányítsák a figyelmet erre a „tiszavirág-életű” képzőművészeti alkotásra, mely általában csak addig él, amíg egy bizonyos előadás műsoron van, aztán a raktárba, polcok mélyére kerül. „Nagyon izgalmasnak tartottuk újra elővenni ezeket az anyagokat, annál is inkább, hogy az utóbbi évtizedekben a színházi plakátkészítés önálló művészeti alkotássá nőtte ki magát” – mondta Pál-Ferenczi Gyöngyi.
Mi a plakát? – tette fel a kérdést Kispál Attila képzőművész, majd kifejtette: elsősorban az a nyilvános tereken megjelenő „közlemény”, amely főleg a „mi?, hol?, mikor?” kérdésekre válaszol. A plakát lehet csak szövegalapú, vagy tartalmazhat képet is, lehet kereskedelmi, politikai, sport, közérdekű vagy kulturális célból készült reklám, melynek talán az a legszembetűnőbb vonása, hogy információt kíván közölni. Volt idő, amikor ez volt az elsődlegesen hozzáférhető, tömegeket megszólító kommunikációs csatorna, akár egy egész város képét meghatározhatták a plakátok. Az újság, majd a televízió és rádió megjelenése némiképp feloldotta ezt az elsődlegességet, de a plakát még ma is nagyon fontos szerepet játszik az életünkben, amikor már többnyire nem az utcán, hanem az online térben szólít meg bennünket.
Mitől jó egy plakát? – tette fel a következő kérdést Kispál Attila, miután egyenként felolvasta a kiállított munkákat tervező művészek neveit. Mint kifejtette, szerinte az tud jó plakátokat készíteni, aki otthonosan mozog a képzőművészeti technikákban, tipográfiai ismeretei vannak és sikerül jól megfogalmaznia, kidomborítania vizuálisan egy fontos üzenetet. Henryk Tomaszewski, a világhírű lengyel plakátkészítő iskola nagymestere szerint az a jó plakát, amelynek a vizuális értékei megmaradnak akkor is, amikor elveszíti aktualitását. Kispál Attila szerint ez a most kiállított alkotásokra is érvényes, melyek sok esetben különböző művészek közötti egyeztetések nyomán nyerték el végső formájukat. „Átalakulóban vannak a közönség elérésének formái, de egy jó plakátra mindig szükség van” – mondta a szakember, majd Pócs Péter grafikusművészt idézve hozzátette: a plakát ott kezdődik, ahol a szavak véget érnek.
Aritmia és szerteágazás
A kiállításmegnyitó után egy ideig még beszélgettek a résztvevők az előcsarnokban, nézegették a plakátokat, majd egyre több új arc jelent meg, nézők, akik már a versműsorra érkeztek. Örömmel tapasztaljuk, hogy több verses előadás is született az elmúlt időszakban a háromszéki színházakban, és ezek iránt elég nagy volt az érdeklődés. Az aritmia.doc című előadás a legifjabb – vagy talán már csak majdnem legifjabb? – kortárs költők versei alapján készült Kolcsár József rendezésében a sepsiszentgyörgyi és a kézdivásárhelyi színházak együttműködésében. André Ferenc, Horváth Benji, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Ozsváth Zsuzsa és Serestély Zalán költők versei Benedek Ágnes, Korodi Janka, Pálffy Tibor, P. Magyarosi Imola, Pignitzky Gellért, Szalma Hajnalka és Vass Zsuzsanna színművészek előadásában kerültek színpadi bemutatásra úgy, hogy mindnyájan csak egy költőt próbáltak meg alaposan megismerni és megismertetni a közönséggel.
Ahogy a tartalom, az előadás formája is szerteágazó, látszólag minden kósza ötlet belefér, de amint az előadás utáni közönségtalálkozón is kiderült, nagyon tudatosan készült és alakult olyanra ez a produkció, amilyennek jelenleg látjuk. Kissé komolytalanok és szertelenek az előadók, akárcsak a költők, akiket tolmácsolnak, játékuk tele van humorral és pimaszsággal, mintha egy olyan tornyot építenének, melyet eleve nem szabályosra terveztek, inkább romosra, itt-ott hiányosra, szertefoszlóra. Rengeteg mély érzés és gondolat épül egymásra, de a forma nem ad lehetőséget hosszan elidőzni ezek mellett, pörget tovább a zene, a háttérvideók, az újabb helyzetek és megszólalások.
A zene és a film egységes keretet szab a produkciónak, Kónya-Ütő Bence és Fekete Zsolt játéka lenyűgöző hangzatokat, ritmusokat, hangulatokat varázsol a kimondott szavak mögé, Dobondi A. Lehel a videóanyagok operatőreként és vágójaként ugyancsak nagyszerű munkát végzett. Bocsárdi Magor, a harmadik zenész betegség miatt igazoltan hiányzott az előadásból – tudtuk meg a rendezőtől.
Találkozások öröme
A közönségtalálkozón az előadók és a rendező mellett öt költő volt jelen, akik most látták először élőben a 2021 tavaszán, a legszigorúbb járványhelyzetben készült előadást, melynek bemutatóját csak online közvetítette a színház. A jó hangulatú beszélgetést Dálnoki Réka dramaturg, drámaíró moderálta.
Elsőként a rendező mesélt arról, hogy Bocsárdi László felkérésére készült ez a produkció a magyar költészet napjára, ő pedig fontosnak tartotta, hogy ezúttal kortárs költők műveiből dolgozzanak. Valójában a rendező választotta ki azokat a „szerencsés” szerzőket, akik versei bekerültek az előadásba, és többnyire azt is ő döntötte el, hogy hogyan párosítja a költőket a színészekkel. Mint mesélték, a színészek közül valamennyien alaposan beleásták magukat az általuk tolmácsolt költő életművébe, és fel is vették a kapcsolatot az illető költővel, hogy ő is ajánlhasson verset az előadáshoz. Kiderült azonban, hogy nem minden vers tudott szervesen beilleszkedni, így nem sikerült pontosan olyan képet alkotni a költőkről az előadásban, amilyent általában ők szoktak mutatni magukról a felolvasásaik által.
Az írók, bevallásuk szerint örömmel hallották verseiket a színpadról, élmény volt számukra megtapasztalni, hogy hogyan kerültek új helyzetbe és hogyan tudtak más hasonló alkotásokkal párbeszédbe kerülni ezáltal. Nagyszerű volt felfedezni számukra, hogy milyen irányban élik tovább saját életüket ezek a költemények, „hogyan lehet ezekből új rétegeket, személyes olvasatokat kibányászni”. Többen is hangsúlyozták, hogy olyan indulatok születtek meg a színpadon egyes versek kapcsán, amelyekről nem is gondolták volna, hogy azokban benne lehetnek.
Online már látták a produkciót a bemutató környékén, de az élő előadás sokkal erősebb hatást gyakorolt rájuk. A rendező elmondta: amint érik a színészekben a szöveg, egyre erősebb a produkció, ezúttal még ő maga is elérzékenyült a nézőtéren. Mint kiderült, voltak szövegbakik az előadásban, de többnyire észre sem vették azokat a szerzők, vagy ha mégis, nem zavarta őket. Kiemelték a zenekar szerepét is, mely rendkívül fontos az összhatás szempontjából, nélkülük sokkal kevésbé volna „ütős” az aritmia.doc. Végezetül a címadásról is meséltek, majd egy idősebb néző is felszólalt, méltatva az előadás erősségeit, melyekért köszönetét fejezte ki az alkotóknak.
