Az idegen itt rögtön szemet szúr, az alagútszerű utcán szembejövők, a házakból kinéző emberek kérdő tekintetét el nem kerülheti. Egy férfi jól táplált fehér lovat vezet kötőféken, megáll, hogy bevárhasson. Hova megyek? A kérdés nyilván indokolt kíváncsiságból fakad, a telepiek kollektív önvédelmi beállítottságán túl akár udvariasságot is kifejezhet. Az utcátlan utcákon, az összevissza álló házak, tenyérnyi udvarok, udvartalan kulipintyókkal elegy rendezettebb otthonok zegzugos rengetegében — a sok ezer ember több száz hajlékban húzza itt meg magát — bizony csak bennszülött helyismerettel lehet eligazodni.

No, de az iskola udvarán játszókkal beszélgetni, annak persze semmi akadálya. Harmadikos kislányok hagyják abba a szökdécselést egy kis terefere kedvéért a szokatlan látogatóval. Ibi, Zsuzsa Linda, Anna és Szeleszte (!) a B-be jár. Hogy mit kaptak karácsonyra, arra kórusban felelik, hogy ruhaneműt.

— Ruhákat! Cipőféléket! Papucsot! Zoknikat! Pólót! Csizmát! — sorolja a legtalpraesettebb, fekete hajú, csinos arcú kislány. Mind a négynek kimondottan világos az arcbőre.

Egy hozzájuk csatlakozó kisfiú, aki csecsemő testvérét szállítja valamerre, bejön az utcáról, hogy hozzátehesse: ő egy tábla csokoládét is kapott. Ami a ruhákat illeti, azt a turkálóból szerezték be a szülők, megtudom, ott darabját „húszezer lejért adják".

Valóban érdemes végignézni a gyerekek öltözékén. Mind a fiúké, mind a kislányoké tiszta, nemhogy nem rongyos, hanem csinos, színes pamutholmi, bélelt orkánkabát, paplannadrág, hordható cipők, kötött pulóverek. Miben sem különböznek a hasonló korú többi várositól. A minap lekicsinylően említett „turkáló-kultúra" és -korszak beköszönte okvetlenül felért e tekintetben egy szabályos kollektív felruházással. Nem kis haladás, bár akad, akinek arra sem telik pénzéből és törődéséből.

No de mit kívántak az idén? „Rendes ruhákat, mert szegények vagyunk, itt mindenki szegény, Az egész!" — int körbe magyarázólag a negyedik kislány.

— Ezt a rendet — mutat magára az egyik gyerek — 150 000-ért vettük. Röpködnek az összegek, potom áron beszerezhető minden. Az ajándék hát ruhaneműt és lábbelit jelent főleg, de nem csak azt.

— Én egy aranyfülcsit kaptam édesapámtól, csak odaadtam mamámnak.

A másik kislány fülbevalóját mutatja, szerinte a vastag jószág aranyból van. Erre a harmadik sem állja meg, hogy ne közölje:

— Én is kaptam egy aranygyűrűt Irénkétől, a nénémtől. Magyarból hozta.

Hogy mit csinálnak „Magyarban" a szülők, hamar kiderül. „Dolgoznak?" „Nem dolgoznak, hanem árulnak. Mit? „Paplanyokat, vánkosokat, ruhákat, nem tudom, mit." A házalói mesterség nyilván nem mindenkinek megy, a harmadik kislány szülei szintén „árulnak, de paradicsomot mérnek". A negyediké ugyancsak dolgozik, méghozzá a „Tegához jár blokkseperni", s azért fizetést kap.

A kislányok mindenikének több testvére van: egyik helyt öten vannak, két helyt hárman, egy helyt ketten.

A szülők karácsonyra hazajöttek, egyik gyerek nagytatája „meghótt, s amiatt nem mentek vissza".

A negyedik kitérő választ ad, de az elsőből kitör:

— Neki az apukája tömlecben van. S nekem a sógorom tömlecben van — teszi hozzá bocsánatkérő kiegészítésként.

Megtudom, hogy „mentek az erdőre fáért, s megfogták őket. Pénzik nem volt, s bézárták." Nem maguknak hozták a fát, hanem „másoknak, a magyaroknak, de valakik béárulták őket".

Nos, e családok karácsonya más, mint a többieké, ők alighanem rokonaik szabadulását kívánták leginkább az ünnepekre.

Elbúcsúzom a kislányoktól. Az első, talán azért, hogy áthangolja a beszélgetést, vagy azért, mert ki tudja, hátha közvetítem kérését, s az meghallgatásra talál, még utánam kiáltja: ő szánkót szeretne, mert decemberben esnie kell a hónak.

Így hoztak szóba először egy játékszert is a beszélgetésben.