Az uzoni Intze-udvarház építésének idejét homály fedi. Igyekeztem idős emberektől érdeklődni felőle, senki sem adott kielégítő választ. Pünkösti János bácsi (akinek a felmenői uzoni református lelkészek voltak) azt állította, hogy az 1830-as években építették, de ennek sehol sem találtuk meg a nyomát.
Hogy régi, azt a pince és a padlás szerkezete is mutatja, úgyszintén a vastag falak, a belső szobákban a beépített almáriumok, a tálaló a konyhából, a sok-sok boltív a szobákban. A kúria mérete, beosztása szerint közepes, téglalap alakú kő-, téglaépület kétmenetes központi nagyteremmel, oldalszobákkal. Déli és nyugati oldalának közepén falmélyedésbe foglalt tornác van, melyet vaskos négyszög pillérekre támaszkodó alacsony kosárívek zárnak le. Alatta – a két keleti helyiség kivételével – dongaboltíves pincék vannak. A belső pincéből lappancsos ajtó vezet az ebédlőterembe. Az ebédlő 9×7 méteres terem, hátsó falán ajtó vezetett ki az illemhelyre. Ez már nincs meg, helyette a fürdőszobai angolvécé szolgálja a lakók kényelmét.
A kommunizmus átírta az életet
Az épület a primor lisznyói Intze család tulajdonában állott évszázadokon keresztül. Nagyapám 1922-ben vásárolta meg az utolsó uzoni Intze Kálmán úrfitól, akit gondozni is kellett haláláig. Nagyapám az első feleségével, a nagybaconi Veress Terézzel csodás mintagazdaságot vezetett, hiszen a kúriához tartozott 50 hold föld, szántó és kaszáló vegyesen. Ezek most is megvannak a mi tulajdonunkban a falu Uzonfüzes felé vezető részén, melynek Halovány a neve, de Intze-tagként is ismert. Egy tömbben van 10 hektár szántó, 5 és fél egy másik részben, valamint egy 40 áras kaszáló. A kulákvilág kezdetén nagyapám, Imreh József sok parcellát elajándékozott a románoknak, csak hogy szabaduljon az óriási adóktól, a rákényszerített termesztéstől, amit a hozzá nem értő elvtársak írtak elő.
Visszatérve az 1900-as évek elejére, a nagyapám által elmesélt történetekből megmaradt, hogy az egész gazdaságot (növény- és állattenyésztést) nagyapám intézte, mert Intze Balázs községi jegyző és egyháztanácsos nem tudott kellőképpen gazdálkodni. Intze Balázs fiatalon, 55 évesen meghalt. A gazdaságot azután nagyapám vezette a feleségével, Veress Terézzel. Kitűnően értett a lovakhoz, mert katonasága idején huszár volt, amire nagyon büszke is volt mindig, de a haszonállatok tenyésztése is jól ment neki. Sajnos, 1927-ben meghalt az egyetlen lánytestvére, Imreh Julianna, akinek hét árva gyermeke maradt. A legkisebbet, Imreh Jánost (édesapámat) nagyapám örökbe fogadta, és saját fiaként tanította, nevelte. Korán észrevette, hogy nem vonzotta sem a gazdaság, sem az állattenyésztés. Ezért az elemi négy osztály elvégzése után beíratta a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, kezdetben künnlakó, majd ahogy nőtt, bentlakó diákként. A gazdag gyermekek szülei, mint amilyen édesapám is volt, minden évben 2 hízott ökör árát kellett hogy beszolgáltassák a kollégiumnak, a szegény sorból jött gyermekeket az egyház taníttatta, a legtöbb pap lett vagy tanító. Édesapám szófogadó, nagyon jó tanulóként végzett, Kolozsvárra készült az állatorvosi egyetemre. Ám a sors másképp rendelkezett.
1944-ben a világháború ide is elért, s ezért egy nagyon gyors érettségi vizsga után a Mikót át kellett adni hadikórháznak. Ugyanabban az évben meghalt édesapám nevelőanyja, ami kettétörte a pályáját. Otthon kellett maradnia, mert nagyapám nem bírta egyedül a gazdaság vezetését. Sajnos, az állatorvosi egyetem neki csak álom maradt, de ez később igen nagy hasznára vált a falu és a hozzá tartozó falvacskák életében. Nagyapám 1948-ban újranősült, felesége Pál Anna gidófalvi születésű özvegyasszony volt. Kicsiny, apró termetű, de nagyon dolgos, életrevaló asszonyt talált magának, nem kellett semmit kétszer mondani neki, tudta a munkák dandárját, mindenhez értett. Azelőtt Kökösben volt férjnél Pulugor József gazdaembernél, akinek szintén volt mit aprítania a tejbe, volt munka, de haszon is. Közben már zúgatták a kollektívek megalakítását, jöttek a rossz hírek a környező falvakból. Rettenetes idők voltak, a félelem, a rettegés korszaka, benne a módosabb gazdák rémálma: a Duna-csatorna. 1949. március 2-án elvitték az „urakat” Dobrudzsába, Uzonból is sokakat. Ugyanabban az évben alakult meg Torján az első kollektív gazdaság az Aporok 1000 éves birodalmában. A sok gazdasági épület, a hatalmas vagyon a falu ocsújának, semmiházi népeknek szabad prédája lett.
Aztán 1950-ben Gidófalván kitört a zendülés, és agyonlőttek két fiatal fiút, Jancsó Vilmost és Zsigmond Bandit. Utóbbi dr. Zsigmond József szívorvos édestestvére volt, a lázadáskor a harangot ment meghúzni Jancsó Vilmossal. Ott a harang tövében lőtte agyon egy csíki székely milicista. Ezután a szüleit is meghurcolták.
Az én nagyszüleim – hallván s látván, ami végbemegy – nagyon féltek. Esténként remegve kérdezték egymástól: vajon elvisznek-e minket is? Hamar kulákká nyilvánították őket. Elúszott a családi ékszerek java sok-sok egyéb értékes tárggyal, de az épület megmaradt, azzal a feltétellel, hogy nagyszüleim csak a konyhában élhettek, a lakás többi részébe lakókat költöztettek be. Így lakott nálunk a népes Zeimen család, Fehér mérnök, a Béres család, s később mások is. Mi – azaz édesapám, édesanyám és én – Dobollón laktunk, oda helyezték apukámat jegyzői beosztásba. Nagyapám közben még harcolt a sorssal, új istállót akart építeni, az anyag már az udvaron volt.
Ami volt és ami maradt
A régi istálló kétrekeszes volt. Az elülsőben a tehenek, a borjak és a lovak, a hátulsóban csak az ökrök és a bikaborjak voltak. Sokáig dolgozott nálunk Uzonkából Terza Gyuri bácsi és még mások is, nagyon megbízható, szorgalmas románok voltak. Az udvar végében állott a csűr, amely bornából épült, de 1975-ben édesapám eladta Sükösdnek Szentivánba. A csűr mögött volt az almáskert, a gyümölcsös, régi „székely” fajtákkal – batul, pónyik, árpánérő, cigányalma, citromalma, jonatán stb. Ha csak egy maradt ezekből, emléke a múltnak. A mi udvarunk és kertünk összterülete egy hektár volt. A birtok egészen a vasúti sínekig tartott, kétoldalt sánc választotta el a szomszédék földjétől. Aztán a kommunizmus alatt ebből is elvettek 32 árat a gabonalerakat építésekor. Voltak, akik pereltek emiatt, mi meg sem próbáltuk... Az udvarra visszatérve a csűr mellett volt a disznópajta, egy hármas tagolású, kemény épület, amelyet mi átépítettünk, ez áll most az udvar végén, a valamikori csűr helyén. Férjem, Ambrus László újratelepítette a gyümölcsöst: több mint 40 gyümölcsfa áll most az udvaron és a kertben, köztük diófa, ringlószilva és birsalmacsemete is van, ezen kívül mogyoró és korai almák, valamint májusi cseresznye. A szilvákat Sepsimagyarósról hoztuk a 90-es években, mert az a szilvák faluja. Nagymamám sokáig tartott egy tehenet, amelyet a testvéremmel, Irmikával minden este hazavezettünk a híd mellől. Aztán az öregség miatt eladta, de sokáig búsulta a tehénkét, mondván mindig, hogy egy jó tehén fél kamara a háztartásban.
Férjem 1972-ben kinevezést kapott az uzoni iskola testnevelő tanári katedrájára. Ő visszavezette a családba a nyúltartást, de már ketrecekkel, mert mi annak idején szabadon tartottuk az istállóban, hadd egyék fel a hulladékot a tehenek után. A 60-as évekre valahogy lenyugodott a család is, mert arra már mindent elvettek, amit elvehettek, de megmaradt a ház és a kert. A kert sokat jelentett, mert megtermett a pityóka, törökbúza, répa, zöldség, ami kellett a családnak. Édesapám végre őt megillető állásba került, mert a község jegyzője lett, 25 éven át szolgálta az uzoni és a községhez tartozó többi falu népét és érdekeit. Miután a csűrt eladták, a lakást felnyitották, az útra néző két szobát leparkettezték, csempekályhákat rakattak, kívülről is újravakolták. A ház hátsó fele, amelyben jelenleg az én családom is lakik, kevés javítást élvezett, megmaradt úgy, ahogy építették.
A kúriához annak idején 20 hektárnyi erdő is tartozott, amelyet az Intze rokonok örököltek. Övék a legszebb kripta is az uzoni református temetőben. Gótikus stílusban épült, a főbejárattal szemben a következő felirat olvasható: „A lisznyói Intze család sírboltja.” Ebből a nemes családból származott néhai Incze István uzoni református lelkész is.
Soraimat Uzon egyik nagy szülöttjének gondolataival zárom. Beke György szerint: „Valamire való székely ember igyekszik arra, hogy házat építsen családja számára, ha pedig örökség útján jut hozzá, akkor kötelessége ápolni, gondozni az örökségét, mert ezt kívánja a székely becsület és tisztesség.”
Ambrus Lászlóné
ny. tanárnő, Uzon
