Simon-Kató Barna bő éve szolgál a nagybaconi református egyházközségben. Erdőfülében született, általános iskolába Bardocon járt, és ott is konfirmált. A Baróti Szabó Dávid Középiskolából egyenes út vezetett a kolozsvári teológiára, annak elvégzését követően egy évig Illyefalván gyakornokoskodott, amit hét év cófalvi szolgálat követett. Nagybaconban a napi teendők mellett egyik nagyobb feladat gyorsan követi a másikat: előbb a parókiára kellett jobban odafigyelni, hamarosan következik a műemlék templom felújítása – pénz még nincs rá, de az abbéli hit, hogy Isten kirendeli, nem hiányzik.
Amikor a fiatal lelkész házaspár 2021 októberében Nagybaconba érkezett, még nem volt hova beköltöznie, mert a parókia éppen felújítás alatt állt. „Amikor megérkeztünk, a munka már el volt kezdve, mert az emberek igencsak akarták a felújítást. Sokan segítettek, néhány cég jelentősen hozzájárult, hogy mihamarabb lakható legyen a parókia. De jó volt érezni, hogy a magánemberek is készek elszántan az egyház mellé állni. Ebben valószínűleg szerepe volt annak is, hogy látták: haladni szeretnénk, dolgozunk mi is” – mondotta.
A kezdeti jó kapcsolatot a lelkész igyekezett is ápolni. Első pillanattól kezdve azon volt, hogy megismerje az itt élőket, az átlagosnál jobban belásson életükbe és lelkükbe. Sokat járt és jár a falu között, s törekedett a bemutatottak nevét megjegyezni, hogy amikor legközelebb kezet fog, már a nevén szólíthassa. Fontosak az ilyen apró figyelmességek, mert nem csak hozzá, a lelkészhez, hanem az egyházhoz való viszonyt is megszabhatják – vallotta.
Fontosak a gyerekek
Nagy változást jelent Nagybacon Cófalvához képest, hiszen most négyszer akkora egyházközséget kell gondoznia. Az elmúlt évben 42 keresztelő volt – nem ilyen bő a gyerekáldás, a járvány miatt elmaradt keresztelőket is tavaly pótolták be –, temetésből is volt huszonkettő. Ezen hatvannál is több szolgálat mellett ott voltak a vasárnapi istentiszteletek, legátust fogadtak karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor is, tartották a gyülekezeti vallásórákat és a kátés felkészülést, a nőszövetségi tevékenységet – Szász Teréz elnöknő munkáját leginkább a tiszteletes felesége, Simon-Kató Eszter segíti –, intézik a parókia hivatali ügyeit, az eddiginél sokkal nagyobb, vastagabb paksaméták felügyeletével járó ügyintézést.
Idén tizenhárom, jövő esztendőben tizenkét fiatal készül konfirmálásra, és elég szép számban van a faluban vallásórás korú gyermek is. Sokan vannak, de még lenne, aki menjen, hiszen az iskolások közül nem mind járnak gyülekezetbe. „Pedig jó lenne, ha kicsit áldoznának szabad idejükből, mert a közösséget jó megtapasztalni. Arról nem is beszélve, hogy vallásórán nem azt és nem úgy tanulják a vallásról, mint az iskolában. Nem kötelező időben leadni a tananyagot, és nincs jegy sem. Jó, hogy így van!” – mondotta Simon-Kató Barna. Ha úgy veszi észre, még nem igazán ébredtek fel, vagy jól kivehetően máshol jár a gondolatuk, össze lehet csukni a füzeteket, s ki lehet menni az udvarra, a friss levegőre; ott talán éneket is jobban lehet tanulni. „Nem azon van a hangsúly, hogy haladjunk a tananyaggal, esetleg magolni kell, mert lehet, felelni fogsz belőle, hanem azon vagyok, hogy a gyermek megtanulja, mit jelent az, hogy református, miként kell viselkedni a templomban, nagyjából milyen történetek vannak a Bibliában, azok miként kapcsolódnak a világhoz, mi az, amit hiszünk tulajdonképpen” – mondotta.
Felújítani a templomot
Nagy feladat lesz az A kategóriás műemlék templom felújítása. A tervek egy része érkezésekor kész volt, némelyikük ki is volt fizetve, de rengeteg szaladgálásba, telefonálgatásba és kilincselésbe telt, míg a célegyenes közelébe kerültek az iratcsomók véglegesítésével. Még a topográfiai felmérés hiányzik, de napok, esetleg egy-két hét, és az is rendelkezésükre áll.
A legnagyobb gondot az okozza, hogy – bár domboldalon áll az igencsak tekintélyes épület – a falak folyamatosan nedvesek, ami miatt nem ritka, hogy tenyérnyi penészvirágok jelennek meg azon. Hogy a penésztől valahogy meg lehessen szabadulni, teljesen le kell verni a vakolatot, és ki kell szárítani a falakat, mielőtt újravakolnák. A tetőzet vízelvezetését is meg kell oldani, és többsornyi az a pad is, amelyet a penész tönkretett, ezeket mind ki kell cserélni. Hogy mindez mennyibe fog kerülni, egyelőre csak becsülni lehet, de alsó értékében is legalább egymillió lejre lesz szükség – csak a kötelező régészeti feltárás százötvenezer lejbe kerül!
Hogy honnan lesz minderre pénz? Egyvalami biztos: nem saját forrásból. Kopogtatni fognak a román kormánynál – bár tisztában vannak azzal, hogy a magyar egyházak támogatását igencsak szűkmarkúan mérik Bukarestben –, tájékozódnak, hogy a költségvetését sokkal szigorúbban kezelő magyar kormánynál lehetne-e megértést találni egy ilyen jelentősebb beruházás megvalósításához, de nem riadnak vissza az uniós pályázatokkal járó nagyobb ügyintézéstől sem, ha lesz számukra megfelelő – csak legyen miből megóvni az istenházát. Azt sajnálja igazán, hogy az egyházközség vezetősége nem határozta el hamarabb a felújítást, mert akkor még biztos lett volna az anyaországi támogatás: az, amit az Orbán-kormány az elmúlt jó tíz évben tett az elszakított területeken élő magyarság érdekében, példa nélküli, s nem tudni, meg tudják-e ismételni valaha.
