A trianoni döntés következtében az erdélyi egyházmegye területileg egészében Romániához került 241 plébánia kb. 375 325 hívével, mely nemzetiség szerint így oszlott meg: magyar 347 417, német 15 770, román 3343, egyéb 8795. Területileg a Nagy-Romániához való csatolásával a 900 éven keresztül a kalocsai érseki tartomány suffraganeusa új, egyházilag megoldatlan helyzetben találta magát. Egyházjogi helyzete – Románia és a Szentszék között lezajlott hosszas tárgyalások után – az 1927-ben megkötött és az 1929-ben ratifikált konkordátum 1930-ban való életbelépésétől rendeződött, 1991-ig a bukaresti érsekségnek alárendelt püspökséggé vált. Az egyházmegyét 1932. március 22-én megfosztották ősi nevétől, az „erdélyitől” és „gyulafehérvárira” változtatták.

Elillant a remény

1918 novemberében az erdélyi főpásztorokat még az ezeréves határok közötti újrakezdés reménye töltötte el. Bizonyára arra utal az a közös szózat, mellyel Mailáth G. Károly római katolikus, Nagy Gyula református, Ferenczi József unitárius és Teusch Frigyes evangélikus püspökök Erdély népéhez fordultak – a bátorítás hangján. Annak a meggyőződésüknek adtak kifejezést, hogy „a hazánk sorsát intéző kormány Magyarország hajóját egy jobb és boldogabb jövendő kívánatos révpartjára átvezeti.” Az új világot a „kölcsönös megértés és egymás megbecsülésének talapzatára” építve képzelték el. A püspökök arra kérték a híveket, hogy szűntessék meg a régi erdélyi átkot, mely egymást ellenségeivé tette; hagyjanak fel a régi felekezeti bizalmatlankodással, kicsinyeskedéssel, érzékenykedéssel és idegenkedéssel; közeledjenek egymáshoz testvéri szívvel, mint „akik a közös szenvedések rettentő lángjaiból megtisztult lélekkel, egymás iránt kiengesztelődve kerültek ki.” A háborút lezáró békekötéstől igazságos megoldást reméltek, bizonyosra vették: „Nyugat nem fizethet azzal, hogy a civilizáció nevében elalélt testünket elevenen feldarabolja.” De reményük már egy hónap múlva elillant és két év múlva nem kívánt fordulatot vett. A bekövetkezett nagy változás körülményei között kellett minden erdélyi egyházi közösségnek folytatnia addigi vallási és kulturális életét. A változás számukra a nem formájában
következett be.

Megrázkódtatás

Az 1918–1920-as politikai és társadalmi átalakulás anyagilag és szellemileg rázkódtatta meg az erdélyi egyházmegyét, súlyos sebeket ejtve intézményein. Már a pesti őszirózsás forradalom, valamint a Tanácsköztársaság kitörése (és leverése) éreztette a hatását Erdély társadalmi és egyházi életében is. Elegendő csupán az egyházi földek feldúlására, a garázdálkodásokra, a papok megfenyegetésére és elűzésére, sőt, Sebestyén Mózes zetelaki plébános (1918. nov. 26-án történt) meg­gyilkolására gondolnunk. Az eseményről Udvarhely kerület papsága december 2-án számolt be a megyéspüspöknek. Eszerint a fogságból hazatérő fiatalok pesti szocialista fiatalok biztatására „otthonaikban puskaporos hangulatot keltenek, … a jegyzőket és a papokat inzultálják”, egyházellenes propagandát fejtenek ki. A bolsevik eszmékkel megfertőzött katonák egész Erdélyben anarchikus állapotokat teremtettek az 1918/19. években. Háromszéken a plébániákra lövöldöztek, Csíkban és Gyergyóban inzultálták a papokat, több egyházközségből el is távolították őket.

Üldöztetések

1918. december 1-jén Gyulafehérváron az erdélyi románság nemzetgyűlést tartott, melyen kimondták feltételek nélküli egyesülésüket a román királysággal, és meghozták az azóta sokat emlegetett gyulafehérvári határozatokat. Ferdinánd király az 1918. december 11-én kelt 3632. számú Törvényrendelettel törvénybe iktatta a gyulafehérvári határozatokat. Ugyanakkor az ideiglenesen Romániához csatolt területek igazgatását Iuliu Maniu elnökségével a Nagyszebenben székelő 15 tagú Erdélyi Kormányzótanácsra bízta, de csak a helyi jellegű ügyek intézésére (pl. a választójogi és a földreformjavaslatok elkészítése) terjedt ki. A legfontosabb feladatok ellátását (külügy, hadügy, vasutak, posta, vámok, állambiztonság) a bukaresti kormány látta el. Az Erdélyi Kormányzótanács rövid életű volt, egymás után számolták fel az osztályait, melynek következtében, a nemzeti kisebbségek hátrányára, a bukaresti centralizáció egyre jobban kiépült. Erdélynek ez a kvázi önkormányzata 1920. április 4-ig működött. A Kormányzóság másfél év alatt hozott intézkedései is előrevetítették a nemzeti kisebbségek egyházainak és kulturális intézményeinek jövőbeli sorsát. Bár a gyulafehérvári határozatok 3. cikkelye biztosította a kisebbségnek az anyanyelv használatát a tanításban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a vallásfelekezeteknek autonómiát és egyenlő bánásmódot, amit megerősített a párizsi kisebbségvédelmi szerződés (1919. december 9-én), mely teljes szabadságot, védelmet és egyenlőséget ígért az ország minden lakójának faji, nyelvi, vallási különbségtétel nélkül, ám a valóságban másképpen alakultak a dolgok. A Románia sorsát rövid megszakításokkal állandóan intéző Ionel Brătianu-féle nemzeti liberális kormányok csak annyiban vették ezeket tekintetbe, amennyiben annak elvei és rendelkezései nem ütköztek az általuk értelmezett nemzeti szuverenitással. Még a demokratikusabban megszerkesztett 1923-as alkotmányban sincs hivatkozás a párizsi kisebbségi szerződés által garantált rendelkezésekre, pedig a nemzetközi szerződés első cikkelye leszögezi: „semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellenmondásban vagy ellentétben.”

A Kormányzótanács 1. számú dekrétuma – amely kijelentette, hogy a magyar államból Romániához csatolt területeken egyelőre érvényben maradnak a régi magyar törvények, míg alkotmányos úton más intézkedések nem történnek –, az ígéret szintjén maradt. A megszálló román hadsereg főparancsnoka Erdély egész területére ostromállapotot rendelt el, s ez által a hadijog lett irányadó a magyar egyházak felé. A gyakorlatban a magyar egyházak papjai és hívei a megszállás első éveiben üldöztetéseknek voltak kitéve. Különösen az impériumváltást követő első években katonai és polgári rendszabályokkal akadályozták Mailáth G. Károly püspök mozgási szabadságát, vagy ellehetetlenítették a híveivel és papjaival való kapcsolatát, a papságnak pedig az egymással való érintkezését. 1919 őszén rendőri intézkedés miatt Mailáth G. Károly megyéspüspök rezidenciáját nyolc napig fegyveresen őrizték, s nem engedték, hogy beütemezett őszi bérmaútját megtarthassa. Szerényebb életvitele miatt azt híresztelték róla, hogy „bolsevista”. 1920. április 26-án nem mehetett Nagyenyedre bérmálni, mert a helyi detektívfőnök megakadályozta, holott a kezében volt minden szükséges hatósági engedély. Legkirívóbb provokáció a gyulafehérvári hatóságok részéről az volt, hogy felszólították Mailáth püspököt gyulafehérvári székhelyének elhagyására, és püspöki székhelyül Csíkszeredát jelölték meg. Az új korszakban nem csak a püspököt diszkriminálták. A püspöki város központi papságát sem kímélték. A gyulafehérvári rendőrfőkapitány 1919. szeptember 26-án az aula papjait, a teológiai és a főgimnáziumi tanári kar egy részét szobafogságra ítélte. Egyházmegyei szinten hatósági engedélyhez kötöttek minden fajta gyülekezést, az egyházi gyülekezést is, melynek engedélyezése elé sokszor mondvacsinált akadályokat gördítettek.A helyi hatóságok elég gyakran durván beleavatkoztak az egyházközségek belső életébe.

Minden magyar katolikus papot állandó felügyelet alatt tartottak, minden lépésüket csendőrök és detektívek kísérték, szentbeszédeiket rendszeresen ellenőrizték. Az egyházmegye területén több papot – vétség és indoklás nélkül – letartóztattak és bírósági eljárás nélkül bebörtönöztek vagy internáltak. Mailáth püspök a békekonferenciára készített memorandumban (1925) külön kitért az egyházmegyéjét ért sérelmekre az impériumváltást követően. „Szent vallásunk hónapok óta állandó üldözésben részesül a román hatóságok részéről: beleszólnak vallási gyakorlatainkba, lelkiismeretünkkel, egyházunk rendelkezéseivel ellenkező istentiszteleteket rendelnek el, papjaimat minden ok nélkül börtönbe zárják, s vagy elbocsátják több napi vagy heti fogság után, vagy tovább is ott tartják, de minden kihallgatás nélkül. Kultúrintézeteink működését akadályozni igyekeznek.”

Támadások kereszttüzébe kerültek azok az ősi jogok és javak, törvények és intézmények, amelyek az erdélyi katolikus nép s általában a kisebbség faji és vallási életének éltető elemét képezték. A katolikus egyház a hatósági intézkedésekkel szemben önvédelemre, intézményeinek, ősi jogainak megvédésére kényszerült. De bármennyire komornak is tűnt az impériumváltás által előidézett helyzet, benne reménykeltő vonások is felfedezhetők. A római katolikusság, papok és hívek még inkább öntudatra ébredtek, intenzívebben élték keresztényi életüket, elmélyültek az önkormányzatukhoz (plébániájukhoz, Státushoz) való ragaszkodásban, erősödött bennük az egyházhűség és az összetartozás tudata, nagyobb felelősséggel viseltettek az iskolai és más intézményeik iránt.

Kitartó, becsületes munka

Az erdélyi magyarság korabeli letargikus helyzetét, ugyanakkor a jövőt illető elszántságát szemléletesen érzékelteti Veress Ernőnek (1892–1973), az Erdélyi Tudósító főszerkesztőjének „1920. június 4.” című vezércikke: „…júniusi fagy… a legnagyobb megpróbáltatások napjaiban sem veszíthetjük el önbizalmunkat…

Vergődésünkben, önfékezésünkben, kínjainkban és szenvedéseink között csak egyet kívánunk: ki ne vessenek. Értsék meg bánatunkat. Értsék meg küzdelmünket, mely lelkünkben dúl, értsék meg az önfegyelmezésnek erejét, mely turán vérünket megzabolázza… Temetés után hazamegyünk s dolgozni kezdünk újra… Kulturális, társadalmi és gazdasági munkára vetjük magunkat. Egymást megértve, egymást gyámolítva mi sem veszhetünk el a népek tengerében. Csak egyet nem akarunk még: a politikát… Különben műhelyekben és mezőkön, irodákban és katedrákon, templomban és egyesületi házban, családokban és magyar faluházán, mindenütt, ahol megfordulunk, a jelszó ez legyen: lendülő, kitartó, becsületes munka. Elég komoly időket élünk ahhoz, hogy ezt jól megértsük. Isten velünk!” De Romániában is fokozatosan rendeződtek a politikai és társadalmi viszonyok, és megteremtődött az a jogi keret, amely garantálta, hogy az egyházmegye – vallási és nemzeti – kisebbségbe került hívei viszonylag normális keretek között élhették mindennapi életüket és gyakorolhatták keresztény hitüket. Az erdélyi magyarság – diszkriminált helyzete ellenére – fokozatosan talpra állt és öntudatosodott, az új körülmények között az alkotmány- és kultusztörvény biztosította keretek között az egyházak és intézményeik újjászerveződtek.

Túlzott állami követelések

A Vatikánnal kötött konkordátum a katolikus egyház részére hivatalosan biztosította azt a jogi keretet, amely szerint lelkipásztori és kulturális tevékenységét kifejthette a két világháború között. Hosszas és idegeket próbáló tárgyalások idején a túlnyomó részben ortodox állam kormánya a katolikusok szabadsága ellenében és terhére igyekezett a Szentszéktől engedményeket kicsikarni. A Szentszék viszont a katolikus hívek vallásgyakorlatát igyekezett nemzetközi egyezséggel biztosabb alapokra helyezni. A tárgyalások kezdetén a latin katolikusok vezére Glattfelder Gyula csanádi püspök volt, akinek határozott kiállása és „magyarsága” sem Ferdinand királynak, sem a kormánynak nem tetszett, ezért őt hamarosan persona non gratának nyilvánították és kiutasították az országból. Tőle a marsallbotot az egészségileg gyengülő Mailáth G. Károly erdélyi püspök vette át. A küzdelem elsősorban nem az erdélyi egyházmegye körül folyt, hanem a nagyváradi és szatmári egyházmegyék Romániához került területének sorsáról. A túlzott állami követelések miatt a tárgyalások többször is megszakadtak. Végül Mailáth püspök, bár nem szívesen, de azzal a feltétellel mégis belenyugodna az erdélyi egyházmegyéknek a bukaresti érsekség alá rendelésébe, ha mind a négy (erdélyi, csanádi, váradi, szatmári) egyházmegyét fenn lehet tartani. Semmi esetre sem járulhatott azonban hozzá saját egyházmegyéje egy részének (Háromszék) a bukaresti egyházmegyéhez való állítólag tervezett átcsatolásához. Azért, hogy Mai­láth püspök véleménye a Szentszéknél ne nyomjon sokat a latba, személye ellen az állami szervek elkezdtek vádaskodni. A vádaskodásokkal sikerült bizonyos bizalmatlanságot kelteniük Rómában vele szemben. A húzd meg–ereszd meg küzdelem végül kompromisszumos megoldásokkal zárult. A konkordátum végleges szövegét 1927. május 10-én Rómában írta alá Pietro Gaspari bíboros államtitkár és Vasile Goldiş román kultuszminiszter. Ha mindent egybe veszünk, utólag – a következményeket is figyelembe véve – megállapíthatjuk, hogy az akkori körülmények között a romániai katolikus egyház érdekében jobb konkordátumot nem köthetett volna a Vatikán a román állammal. A konkordátum biztosította a katolikus püspökök szabad érintkezését a Szentszékkel és híveivel. A püspököket a pápa nevezhette ki. Vagyoni szempontból az egyezmény elismerte az egyház tulajdonjogát és intézményeinek (plébániák, káptalanok, kolostorok, esperességek, elismert szervezetek stb.) jogi személyiségét. A kisajátított egyházi földekért váltságdíj fejében az állam 5 százalékkal kamatozó járadékkötvényeket biztosított. Ezekből az állami rentékből – a konkordátum értelmében – létesítették a Patrimonium Sacrumot, mely a katolikus püspökök tanácsa igazgatása alatt az egyházi intézmények és egyházi személyek ellátását szolgálta. Viszont elsősorban az érdekelt javadalmasok ellenállása (főleg a görög katolikus püspökök) miatt a Patrimonium Sacrum nem valósíthatta meg a hozzá fűzött reményeket. A papság – a nagy mennyiségű egyházi ingatlan kisajátítása fejében – államsegélyben részesült. Megszűnt viszont – kárpótlás nélkül – mind az állami és mind a magán kegyuraság. Mindezek ellenére elmondható, hogy a székelyföldi plébánosok és egyházi alkalmazottak jövedelme nem volt rosszabb, mint 1918 előtt, amikor is a keperendszer nyomorította meg az egyházi és kulturális intézményeket (főleg iskolákat) fenntartó híveket.

Biztosítva az utánpótlás

Biztosítva volt a papság utánpótlása. A gyulafehérvári papi szeminárium 1918/19. tanévben – a gyulafehérvári feszült hangulat miatt – szünetelt, de azt követően visszaállt a régi rend, az ősi intézmény fokozatosan benépesült. A háború utáni években a fiatal jelentkezők között találunk késői hivatású vagy hadviselt kispapokat is. A papi hivatások száma látványosan növekedett; míg 1919/20-ban a négy évfolyamon 13 szeminarista volt, 1924/25-ben 42, az 1930-as években 50-en felül. Tehát a kispapok száma a négy évfolyamon (a Teológia az 1934/35-ös tanévtől öt évfolyamossá, 1947/48-tól hat évfolyamossá vált) átlag 40–60 között mozgott. A papnövendékek utánpótlását a hét státusi fiúgimnázium biztosította. Amikor a Szentszék 1929-ben szorgalmazta a papi hivatást ápoló kisszemináriumok létesítését, Mailáth püspök egyházmegyéjében nem tartotta szükségesnek, mert az évtizedek óta kialakult helyzetet megoldottnak tekintette. Erdélyben ugyanis már a 19. század végén gyakorlattá vált, hogy a státusi gimnáziumokban tanuló és elhivatottságot érző diákok utolsó egy vagy két évben átiratkoztak a gyulafehérvári főgimnáziumba, és ott fejezték be középfokú tanulmányaikat. Számukra a Papnevelde ingyen ellátást biztosított, onnan jártak át órákra a főgimnáziumba. Ez a gyakorlat 1948-ig, a hitvallásos iskolák államosításáig volt érvényben. A szemináriumi oktatást és nevelést a gyakorlati lelkipásztorkodásra való felkészítés jellemezte. Az Alma Materből kikerült fiatal papok készségesen vállalkoztak arra a megbízatásra, melyre főpásztoruk kinevezte. A beteg és idős papok gondoskodása érdekében Mailáth püspök 1930-ban létrehozta az Erdély-egyházmegyei papi nyugdíjintézetet, melynek alapvagyonát az értékpapírok és ingatlanok képezték. Az aktív papok kötelesek voltak jövedelmük 5 százalékát évente befizetni, és hagyatékuk 1/8-át az intézményre testálni.

(folytatjuk)