A lábsúrló szokatlan helyen, egy élősövény száraz ágai alatt volt leterítve. Az ilyen alkalmatosságnak nem itt lenne a helye, ezért is szúr annyira szemet. És ha valami megragadja az ember tekintetét, akkor azt alaposabban megvizsgálja. Nem volt nehéz rájönni: a lábsúrló stratégiai céllal került éppen oda, ahova, erre több jel is utalt. Először is a kézzel írt papír, amit műanyag fólia véd az időjárás viszontagságaitól, és amelyen az olvasható: ne vegyék el többé a lábsúrlót. Három felkiáltójellel a végén. Vagyis nem ez az első belépő, amely a zegzugos ágak alá lekerült, s mert nem olyan tárgy, amely a gyűjtögetők érdeklődését felkeltheti, hát minden bizonnyal az utcák takarítására szakosodott munkások vihették el elődeit. Rendben, valaki azt szeretné, ha a lábsúrló ott kinn, a járdáról a lépcsőházhoz vezető gyalogút szélén legyen. Talán a lakótársakat buzdítja idejekorán, hogy már itt tisztítsák le cipőjüket, nehogy a lépcsőházba egy szemernyi por is bekerüljön. Hallottam róla, hogy léteznek tisztaságmániások, egy barátom mesélte régebb: valakihez radinába mentek, az előszobában annak rendje s módja szerint lehúzták cipőiket, aztán mikor a babanéző után becsukták maguk mögött az ajtót, odabent máris felbőgött a porszívó. Csak a gyereket féltette a kismama, zártam le akkor a témát, de lehet, mégis a barátomnak volt igaza.

Hogy a lábsúrló mégsem higiéniai céllal pihent a bokor alatt, arra egy másik jel utalt: az itatónak kinevezett műanyag doboz, benne friss vízzel. Na, innen kezdvést már egyértelmű: fekhely bizony a lábsúrló, a vizes edény mellé leszórt száraz tápból pedig az is kiderül, kutya pihen rajta, ha épp „otthon” van. Ottjártamkor üres volt a lábsúrló, lakója arrébb, egy fenyőfa alatt, a száraz avaron meghúzódva figyelte a járókelőket. Meglehetősen bizalmatlanul, mint általában a kóbor ebek, amelyeket az élet az emberek iránti gyanakvásra és az ebből fakadó állandó készenlétre nevelt. Nem közelítettem hozzá, minek zavarjam csendes sziesztáját. És a kutyabefogó csapatot sem riasztottam, elvégre nem árt az a barna korcs a légynek sem, valaki enni, inni ad neki, annak bizonyára hálás, a többi ember meg csak annyira érdekli, hogy túl közel ne menjenek hozzá. Ma sem tudom, jól tettem-e.

Nem vagyok kutyaszakértő, természetüket, szokásaikat csak annyira ismerem, amennyire életem során mindenkori házőrzőink megtanítottak. Az idők során különböző fajok váltották egymást udvarunkon, volt köztük vadabb és szelídebb, kisebb és nagyobb testű, kezes és nehezen idomítható egyaránt. De mind kölyökként került hozzánk, velünk, köztünk nőtt fel. Ezért nem tudom a gazdátlan ebek viselkedését az övékével összehasonlítani, talán csak, amit az utcán láttam, abból tudok következtetéseket levonni. Mostanára városunk nagyjából megtisztult a kóbor kutyáktól, legalábbis látszólag, mert hogy mégis meghúzódnak itt-ott, arról párzási időszakuk idején lehet megbizonyosodni. Olyankor falkákba gyűjti őket a fajfenntartási ösztön, koslatnak mindahányan egy nőstény körül, s azt, hogy melyikőjük lesz a sikeres apa, néha véres harcokban döntik el. És ha ilyenkor kiszabadul egy házi kutya, kényelmes életét feladva gondolkodás nélkül csapódik a falkához ő is. Az utcalakó barna korcs is ilyen kutyaorgiák résztvevője (vagy központja) lehet alkalomadtán, egy olyan csapaté, amely – lásd a közelmúlt történéseit, Bukaresttől Sepsiszentgyörgyig – veszélyes lehet.

Azóta nem jártam azon a környéken, nem tudom, a lábsúrló még mindig a bokrok alatt van-e, ágyrajáró bérlője a közelében tanyázik-e. A kétely azonban még mindig mardos: talán mégis hívnom kellett volna a kutyabefogó csapatot.