Éspedig, hogy az elmúlt tíz évben a közösség mindenhol zsugorodott (egyes helyeken ijesztő mértékben), az elöregedés pedig egyre fenyegetőbb jelenséggé válik a magyarság esetében is. Fontos megjegyezni, hogy ezen folyamatok alól a két legmagyarabb megye (Kovászna és Hargita) sem kivétel, ami mindenképp vészjelzés kell hogy legyen a közösség vezetőinek. Az is tény, hogy a nemzetiségre, anyanyelvre, felekezeti hovatartozásra vonatkozó arányok nem viszonyíthatók a teljes összeírt lakossághoz, csak azok számához, akik nyilatkoztak erről, de a fogyás, valamint az elöregedés ténye ettől még áll a lábán.

A száraz adatok nyilván nem adnak választ a jelenségek okaira, ehhez mélyebb, összetettebb elemzésre van szükség, amelyeket viszont az elkövetkező években menthetetlenül meg kell ejteni, és megoldásokkal kell előállni, ha azt szeretnénk, hogy tíz év múlva – pár kivételt leszámítva – ne kelljen újból 5–10 százalék közötti fogyást elkönyvelni. Talán mondani sem kell, a magyarság létszámának apadása lényegesen ronthatja az így is nehezen megszerzett és megtartott kisebbségi jogosítványaink, jogaink (nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás például) érvényesítési esélyeit, főképp azon megyékben, településeken, ahol a kritikus húsz százalék körüli az arány, ami a létszámunk további csökkenését eredményezheti az asszimiláció felerősödése nyomán.

A feladat tehát adott, kérdés, hogy a vezetők képesek-e megtalálni a megfelelő utat. Próbálkozásokat láthatunk ugyan, ide sorolhatóak az RMDSZ családpolitikai kezdeményezései, de ezek valahogy még nem az igaziak, illetve egyértelműen nem elegendőek, amint a különböző helyi programok sem azok: noha helyben kétségkívül hasznosak, de nem képesek általánosan módosítani a helyzeten. Az esetleges lépések megtervezése előtt nem ártana szintén a cenzus által hozott pár további adatra is odafigyelni, ilyenek az iskolázottságra, valamint az aktív lakosságra és azon belül a foglalkoztatottságra vonatkozó adatok. A két „legmagyarabb” megye esetében nem túl biztatóak ezek a számok, így adja magát a kérdés, hogy ilyen körülmények között az életszínvonal javítására mennyi esély van az említett megyékben, és nem csak. A népességcsökkenési és elöregedési mutatókat összevetve ugyanis egyértelmű, hogy a fiatalabbak elvándorlása továbbra is tény, és ennek egyik oka az az életminőség, melyet adott térség, megye, település biztosítani képes.

Mindent összevetve, igazságtalan lenne a helyzetet katasztrofálisnak minősíteni, de semmikképp nem rózsás, az pedig vitán felül áll, hogy sürgősen tenni kell annak érdekében, hogy pár évtizeden belül a magyarság ne érje el a „szerethető kisebbség” szintjét, azaz oly kevesen legyünk, hogy már ne zavarjuk a többséget – lásd az erdélyi szászok esetét. Céltudatos, érdembeli közép- és hosszú távú intézkedések, kezdeményezések nélkül sajnos ez a lehetőség már a nem is oly távoli jövőben valósággá válhat.