Erdővidékről igencsak ritkán írnak a magyarországi portálok. Ha emlékezetünk nem csal, olyan tíz éve az erdőfülei szénégetőkről olvashattunk részletesebb írást, aztán a ValóVilágba bekerült baróti Edina kellett, hogy nagy hirtelenjében az anyaországi (bulvár)média számára is érdekes legyen Székelyföld eme szöglete. Amennyiben nem veszünk ide egy-egy rövidebb, Károly király – még herceg korában tett – látogatásai alkalmával megjelent anyagot, azt mondhatjuk, évek óta nem számítunk érdekesnek számukra. Január elején azért kicsit ismét ránk sütött a nap: az Index.hu A csók is extrának számított az eszkortügynökségnél című cikkében egy titokzatosan csak Andreaként emlegetett hölgy történetét olvashattuk.
A Baróton született, magyaron és románon kívül angolul és németül is kiválóan beszélő Andrea 2009 és 2016 között szexmunkások érdekeit képviselte és ügyeiket rendezte recepciósként – mert ezt a fajta munkát arrafelé úgy nevezik. Hét év alatt megfordult Bécsben, Drezdában, Lipcsében, Rostockban és Aachenben. Kezdetben a hierarchia alján találhatóakkal – a kasztok legalacsonyabbján a Práternél strichelők (lengyelek, magyarok, románok) vannak –, majd felső-középkategóriásokkal (nem részletezi, mely nemzet soraiból kerülnek ki) foglalkozott, a legfelső szinttel, a luxuseszkorttal (németek és osztrákok) nem volt közeli kapcsolata – derül ki a cikkből.
Munkája során a bejelentett, egyéni vállalkozói engedéllyel és egyfajta egészségügyi bárcával rendelkező munkásokat elvitte a hetente kötelező orvosi szűrővizsgálatra, részt vett az „üzemi balesetek” elhárításában (valamelyik lány szándékosan teherbe esett, mert szerelmes lett a kuncsaftba, vagy anyagi lehetőséget látott az illetőben, aminek az érintett urak sosem örültek), és aktív szerepet vállalt hat emberkereskedő hálózat lebuktatásában is.
Andrea, bár tényleg szerette ezt a fajta munkát – állította, a recepciósi munkakörben eltöltött hét évét nem cserélné el semmivel –, amikor már egyre nehezebben viselte a munkakör lelki traumáit, felhagyott vele. Meg sem fordult a fejében, hogy hazajöjjön, jelenleg Ausztriában szakácsnőként keresi kenyerét.
Ennyi lenne a történet, amelynek olvasatán kétszeresen is érintve érezhettem magam. Kétszeresen, mert nem csak baróti születésű az érdekes életúttal rendelkező hölgy, hanem kolléga is volt – állítólag. Mert mint írták, tizenegy évig volt „újságíró-szerkesztő-regionális tudósító különböző romániai magyar sajtótermékeknél, a megyei napilaptól kezdve a kolozsvári rádió régiós tudósítói posztjáig”. És én mégsem tudtam róla, mégis elmentem a sztori mellett, ami bizony zavarja az ember önérzetét. Meg kell találnom Andreát, hogy bár „utánlövésként” megírhassam a történetét. Minden bizonnyal lesz még néhány olyan részlet, amely eltér az Index által bemutatottól, s általuk egyedivé válik a história – mondtam magamnak azon nyomban.
Előbb erdővidéki ismerősöknél, közelebbi és távolabbi kollégáknál kérdeztem rá, tudják-e, ki lehet a baróti titokzatos Andrea. Nem tudta a vidéket és lakóit nemzedékekre visszamenőleg is kiválóan ismerő Benkő Levente, az Erdővidék regionális hetilapnál közel húsz évet dolgozó Szász (Ilyés) Réka, a muzeológusi és kiadói munkája révén sokakkal kapcsolatban álló Demeter László, mint ahogy Rácz Éva sem, aki a kolozsvári rádió munkatársaként a kétezres évek elején a területi tudósítókkal tartotta a kapcsolatot. Senkire sem illett rá a leírás. Mind úgy vélték, kamu az egész. Illetve Andrea történetei lehetnek valósak, de ő maga egészen biztosan nem erdővidéki, lehet, erdélyi sem. Csak azért mondták annak, hogy identitását leplezni tudják. A cikk írója, az Index főmunkatársa, Ch. Gáll András megkeresésemre válaszolt, s biztosított, továbbítja kérésemet Andreának, ha ő beleegyezik, megadja a telefonszámát.
Andrea nem jelentkezett. Abban bízom, talán, ha ezeket a sorokat olvassa, meggondolja magát. Nem azért szeretném a történetet megírni, mert úgy vélem, a Háromszékből hiányoznak az olyan szaftos anyagok, melyeken csámcsogni lehet, hanem sokkal inkább, mert úgy vélem, különös, legtöbbünk számára ismeretlen világba engedne betekintést, sőt, kortörténetként is lehet tekinteni rájuk. A lányok (és fiúk, mert azok is akadnak a placcon) történetei nyomorról és reményről, felemelkedésről és mélybe hullásról, a felszínen evickélésről szólnak. Jó lenne elmondani őket, talán tanulni lehetne belőlük.
