Az őszt már nem, mert az számára fájdalmasan szomorúan indult, hiába kereste a párját, hiába fütyülte jól ismert dallamsorukat, ő már tovaszállt. Társai körberöpködték, szeretettel biztatták, hogy induljon velük, vészeljék át a telet melegebb vidékeken, de hiába. Pedig fiatalnak érezte magát, nem is tudta elképzelni, hogy nem fizikailag, hanem lelkileg lesz képtelen nekivágni a nagy útnak. Lábai görcsbe rándultan lakatolták hozzá az ághoz, az meg ridegségével felsugárzott, tehetetlenné varázsolta. Könnybe lábadt szemeit a fagyos szél matatta, a csípős, fájó érzést már megszokta. Igen, mindent meg lehet szokni, csak azt nem, hogy egy társas lény egyedül marad. Hogy megáll számára az élet, hogy a hosszas téli fagy talán a létét sem kíméli meg, a mindenről lemondás erőit is megszabdalta.
Remegve kucorog a körtefa ágán, nem maradt számára más – gondolja –, csak az emlékeiből élni, mert az talán segíti a megmaradásban, a még oly messzi tavasz megérkeztéig. Mert hisz abban, hogy van még annyi erő, kitartás benne, hogy egymagában is át tudja vészelni ezt a szigorú, madarat próbáló telet. De hova tűnt el a lelkierő a cselekvéshez, továbblépéshez? Igen, az emlékeiből él, amikor még társaival repkedett, amikor bizony versengtek is érte a lányok, de ő magabiztosan tudott dönteni, vonzódásban választotta párját, akivel együtt raktak fészket, neveltek fiókákat, együtt repültek magas, sziklás hegyek és hullámzó tengerek fölött. Együtt lestek be az emberek ablakain, s látták, hogy míg ők vidáman, gondfeledten repkednek, addig a házak komorságában olyan kevés vidám ember él, olyan ritka az a béke, az a szeretet, szerelem, amely őket körbelengi. Az emberek mogorvák, sokszor gonoszok, maguknak valók, űzik őket, mert irigyek, hogy ők szabadon repülhetnek.
Szabadon… repülni… mormolja magában, miközben testét a hideg burokba vonta. Lenézett a körtefa ágáról, minden-minden, amit csak látni bírt fagyban márványosodott tekintetével, szép emlékhez fűzi. Még az utolsó fűszál is fájdalmat gerjeszt benne. A szél markolásában levert fészekben tavasszal még fiókáikat etették, a most kővé keményedett göröngyök között nyáron együtt fürdőztek, vidáman rázták le magukról annak porát, a most jégpáncél között csillogó vízből teleihatták magukat, hogy aztán repüljenek, repüljenek, repüljenek.
Itt hagyták. Egyedül. Megpróbálja gémberedett szárnyait mozgatni, hátha repülhetne egy kicsit, s felmelegedhetne, de mintha lebénultak volna, képtelen rá. Lelke húzta meg a vészféket, szinte hallotta is a visítását, látta a rátapadó fékpofák szikrázását. Hol lehet az a gomb, az a belső szerkezet, mely fel tudná oldani bénított mozgásképességét, mely könnyítene súlyos magatehetetlenségén, mely meleg szeretettel oldaná fel fagyos bénultságából, mely segítené, hogy vészelje át tavaszig, mikor talán újraindul az élet, talán visszatér a társa, akihez minden köti, vagy erőt adna, hogy mással kezdjen fészket rakni? A cselekvésképtelenség fájón telepedett rá, pedig oly közel lenne a szabadság, az értelmes élet lehetősége. De ő mégis képtelen rá.
Nagyon messze van még a tavasz, északi szél borzolja a tollait, belesüvít kicsiny lelkébe, a fájdalom, a nélkülözés, az éhezés, a gyűlölet, a járvány, a háború, a menekülés nehéz szagával tölt meg mindent, s kergeti, mind csak üldözi az élőlényekből a remény, a gondtalanabb jövő, az ÉLET illatát. Egyre fogyást, pusztulást üvölt. Így gubbaszt tovább a körtefa ágán, maga elé néz búskomoran, nem tesz semmit, mert tudja, hogy tehetetlen, s várja a tavaszt, a csodát – ha megéli.
Gazda Zoltán