Szépen megrendezett jelenet, ahol felrázott, üvegben habzó sörből kortyol, majd hosszasan ecseteli saját és munkatársai érdemeit, hogy miként sikerült győzelemre vinniük az úzvölgyi katonatemetőt illető egyik pert, melyben a végleges bírósági ítélet elrendelte a törvénytelenül felállított román emlékmű és a betonkeresztek eltávolítását. Jó tízperces rögtönzött bejelentkezése leereszkedő, bratyizós stílusa miatt is figyelemre méltó, de még elgondolkodtatóbb a tartalma. Nemcsak az önfényezés miatt, hanem azért is, mert a szomszéd vármegye ura ezt a pillanatot tartotta megfelelőnek, hogy leszámoljon „ellenségeivel”, a „kekeckedőkkel, akik mindenfélét írtak”, akik ellenszelet „nyomtak”, hogy „ne legyen hit, bizalom, remény ebben az ügyben”. A tanácselnök név szerint sorol fel újságírókat, „akik ártottak nekik”, majd egy kis hősiességet is kever mondandójába: félre akarták ugyan állítani, de ő nem hagyta, és lám, győzelemre vitte az ügyet.

Az úzvölgyi temető ügyében múlt héten meghozott bírósági ítélet valóban győzelem. Nem hatalmas diadal, de egy lépés valamiféle normalitás felé. Az azonban már vitatható, hogy ez mennyire Borboly Csaba és az általa vezetett megyei önkormányzat jogászainak érdeme.

Felidézhetjük, 2019 áprilisának végén civilek jelezték először, hogy világháborús emlékművet és 52 román katonai keresztet állíttatott a Bákó megyei Dormánfalva önkormányzata a Csíkszentmártonhoz tartozó úzvölgyi magyar katonatemetőben. A Hargita megyei tanácselnök állítólag ekkor már tudott az ügyről, és magánszemélyként adatigényléssel, illetve a prefektúrán keresztül próbált lépni. Csendben és nem sok sikerrel. Csak amikor robbant a botrány, általánossá vált a felháborodás, akkor lettek harsányabbak a politikusok, és állt Borboly Csaba is rögtön a tiltakozó tömegek élére. Hasonlóan nem siette el a jogi lépéseket sem. A jogi eljárást Csíkszentmárton önkormányzata 2019 júniusában indítja a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat segítségével, anyagi támogatásával: Hargita Megye Tanácsa csak novemberben csatlakozik a perhez. Minden bizonnyal volt szerepe az ügyben az ő szakértői csapatuknak, jogászaiknak is, akik – Borboly szavaival – „dokumentumokat szereltek ki”, térképeket készítettek, anyagokat stb., de ettől a teljes dicsőség maguknak vindikálásáig hosszú az út. Figyelemre méltó, hogy a tanácselnök tízperces értekezésében egyetlenegyszer sem említi a sepsiszentgyörgyi székhelyű jogvédő szolgálatot, a „mi érdemeinkről”, a „mi helyi sziszifuszi munkánkról” beszél, pedig ki tudja, mikor tettek volna lépéseket (ha egyáltalán), ha nem szállnak csatába a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat jogászai.

Ez a történet sok mindenre jó példa. Egyrészt arra, hogy győzelem után rengeteg a hős, másodsorban megmutatja, miként tálalja a politikum saját sikereként mások munkáját, harmadrészt pedig hogyan tud szomorúvá, keserűvé tenni még egy eredményes pillanatot is, miként válik a széthúzás, az önös érdekek bizonyítékává az, aminek az összefogás, együttműködés példájának kellett volna lennie.

Mindezek ellenére, ahogy Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője fogalmazott, az úzvölgyi betonkeresztek ügye az erdélyi magyarság egészét érinti, ezért ez a pozitív döntés az egész közösség érdeme és öröme. Borboly Csaba öndicsőítése csak keserű csepp a pohárban, számunkra sokkal fontosabb annak tanulsága, hogy lehet eredménye a kitartó, következetes igazságkeresésnek. Politikusokkal, de akár nélkülük is.