Nagy örömmel olvastam a Háromszékben a sugásfürdői sípályák működéséről, nagyon gazdag emlékekkel rendelkezem a sepsiszentgyörgyi síéletről, melynek létrehozásában nagy szerepem volt. Az első sugásfürdői pálya avatásáról megjelent cikk (Huszonöt éve sízünk Sugásfürdőn, Háromszék, 2014. január 17.) olvasása közben képszerűen jelentek meg előttem az események, a szereplők nevei, fiatalkori életük. Élményeink tele voltak az egymás iránti megbecsüléssel, tisztelettel, igazi baráti szeretettel és segítőkészséggel, a városi síszakosztály (akkori nevén síkomisszió) tagjai soha nem éltek vissza helyzetükkel, családias hangulat uralkodott a pályán és azon kívül is a sízők körében.

Sepsiszentgyörgyön volt síélet korábban is, három pályán – a Pacén, a Bíróné pusztáján és az előpataki pályán –, de szervezett sícsapatot mi, a síkomisszió tagjai alakítottunk ki. A korábban sízők közül több nevet is említhetnék, de kiemelem Stefán László, Karácsony György, Damokos Álmos, Kádár István, Fodor Pál és Nagy Csaba nevét, akik nem csupán a lesiklásban je­leskedtek, hanem országos síugróversenyeken is részt vettek.

Létrejön a síbizottság

A szervezőmunkát azzal kezdtem, hogy Benedek Ferenc sítanárt találkozóra hívtam. Ismertettem elképzeléseimet, amelyeket elfogadott, de figyelmeztetett, hogy neki vannak főnökei, akikhez el kell mennem engedélyért. A sportiskolában Román Vilmos volt az igazgató, akit már régebben ismertem; természetesen nagyon örvendett az elképzelésnek, de közölte, hogy a megyei sportfőnöktől is engedélyt kell kérnem. Ez nem jelentett nagy problémát, mert a megyei sportbizottság élén Lázár Mihály dolgozott, akivel egy utcában laktunk. Találkozásunk alkalmával elmondta, semmi akadályt nem lát, és azt is közölte, hogy utódját, Keresztes Lászlót is megkéri, minden lehető támogatást adjon meg a síbizottságnak.

A kedves olvasókkal tudatom, hogy több sízőt is ismertem már a fent említett pályákról, a textilgyáriakat is. Mindegyik általam ismert sízőhöz elmentem, elmondtam, hogy milyen terveim vannak, és megkérdeztem, hogy szeretne-e tagja lenni egy alakuló síkomissziónak, ami természetesen azzal is jár, hogy időnként a sípálya tisztításában, karbantartásában, illetve a fuvarozásban is részt kell venni.

A sepsiszentgyörgyi síélet szempontjából nagyon fontosak az 1971–72-es évek: hivatalosan is létrejött a megyei síbizottság, amelynek elnökévé engem választottak, titkárává pedig Benedek Ferenc síszakos tanárt. Az alakuló gyűlés a városi sportbizottság nagytermében (a Bánki Donát utcai teniszpályák mellett) zajlott le, az összejövetelen harmincnál több síbarát jelent meg. Javaslatomra a komisszió három csoportot körvonalazott: a diákcsoportot, amely a sízni akaró és versenyezni is vágyó tanulókból alakult, a felnőtt csoportot, melynek tagjai versenyeken is részt vehettek, valamint a fuvarozók csoportját, melynek tagjai vállalták a gyermekek, hozzátartozók szállítását az ország különböző helyein rendezett síversenyekre. Ez utóbbi csoport is tudott és szeretett sízni, de nem versenyszerűen, ám a bíráskodásban gyakran részt kellett venniük.

Hosszú időt igényelne a síbizottság tagjainak bemutatása, de azt kiemelem, hogy példátlan jó barátság és hangulat alakult ki a versenyzők és a fuvarozók között is. Téli időszakban minden hétfőn 17 órától gyűlést tartottunk a sporttanács épületében, megbeszéltük az elmúlt hétvége síeseményeit, és terveket dolgoztunk ki a következő eseményekre. Számba vettük a teendőket, a versenyeken való részvételt, az utazás lehetőségeit és persze a felkészülést is, az edzések időpontjának és helyének kijelölésével. A gyűlések légköre nagyon jó volt, a baráti hangulat és egymás problémáinak megoldása, a segítségnyújtás példa nélküli volt.

Közvetlen szomszédom, Sándor Csaba nevét kiemelem, mert ő ötévi politikai raboskodás után a kialakult síbarátságunk hatására nyerte vissza az emberek iránti szeretetét és bizalmát. Úgy érzem, le kell írnom Péter Károly (Karcsi) nevét is, aki minden versenyen részt vett, minden munkában segédkezett (azóta már régen felnőtt) Karcsika fiával, a csapat életét színessé tudták tenni. Versenyek után valóban rendkívül jó hangulat alakult ki a társaságban, alkoholt is lehetett fogyasztani, de a mennyiség szabályozva volt, és a határt soha senki nem lépte át.

Kedves olvasó, úgy érzem, le kell írnom, hogy csapatunk végigsízte a Kárpátok vonulatait, szerelmesei lettünk a gyönyörű hegyeknek és a sísportnak. Több alkalommal voltunk a Keresztényhavason (Brassópojánán), Predeálon, Szebenjuharoson (Păltiniș), a Bucsecs- és a Szemenik-hegységben, a Madarasi Hargitán, Hargitafürdőn, a Gyilkos-tónál, és még sorolhatnám.

Egy alkalommal Nagybányára is eljutottunk, és a Mogosa-hegyen versenyeztünk. Itt történt a következő eset: távozáskor az egyik tanuló a szállodában felejtette a síbakancsát és a meleg ruháját. Nagy volt a dilemma, és gyorsan kellett döntenünk. Úgy határoztunk, hogy Benedek tanár a tanulóval visszamegy a szállodához, én meg, amennyire bírom, rohanok az állomásra. Amikor odaértem, a gyorsvonat indulásra kész volt, a mozdonyvezető az ablakon kihajolva várta a mehet jelzést.

Integettem neki, és a közelébe érve megkérdeztem, akar-e 100 lejt keresni. Természetesen, de miről van szó? – kérdezte. Gyorsan elmondtam, hogy gondatlanok voltunk, ami miatt két emberünk 10–12 perces késéssel fog érkezni, addig ne induljunk el. Jó volt nézni, hogy a kalauzok sűrűn integettek, jelezvén, hogy indulhatunk, de a vonat nem mozdult... Ahogy számítottuk, 10 perc múlva érkezett is Benedek tanár a diákkal (taxiztak, hogy időt nyerjenek), és miután felszálltak a vonatra, én is intettem a mozdonyvezetőnek. Így indultunk el; a kalauzok hangosan tárgyalták az eseményt, nem tudták a késés okát, mi pedig csak nevetgéltünk a feltételezéseik hallatán.

A Pacé volt a törzshely

Mielőtt a kedves olvasó elítélne, hogy itthon nem versenyeztünk, tudatom, hogy a legtöbb versenyt a Pacén szerveztük meg, és ott tartottuk az edzéseket is. Az egykori Liba csárda közelsége folytán verseny vagy edzés után gágogva hívogatott egy-egy pohár üdítőre vagy sörre, amely mellett terítékre kerültek a sízés technikai hibái, amelyek javítására a sítanároktól, edzőktől kaptunk „értékes utasításokat”, ahogy akkor mondták.

A Pacén levő sífelvonó a maga nemében a legmodernebb kis berendezés volt. Története a következő: 1972-től a katonai bevonulás előtt a megyei katonai parancsnokságnál egy orvosi bizottság vizsgálta meg a bevonuló katonák egészségét. E bizottságban egy pszichiáter orvosnak is lennie kellett, aki a regruta elméjének és idegrendszerének állapotát kellett hogy jellemezze, hogy alkalmas-e az illető. Abban az időszakban a katonai szolgálat három évet tartott, és ez a hosszú időszak megakadályozta a fiatalokat a továbbtanulásban, én azonban vállaltam a következményeket, és évente 18–20 fiút mentettem fel a katonáskodás alól. Köztük voltak a Gyergyai fivérek is, az idős Gyergyai Aladár pedig eljött a lakásunkra, hogy meghálálja, amit értük tettem. Pénzt akart adni, amit természetesen nem fogadtam el (soha senkitől nem fogadtam el pénzt), de erősködött – így jutott eszembe, hogy megoldom a sípálya kérdését.

Aladár a megyei tanfelügyelőség főkönyvelője volt, és kértem, hogy utaljon át a sportiskolának 79 ezer lejt (nagyon nagy összeg volt), én pedig Benedek Ferenccel ismételten felkerestem a brassói kötélpálya-szakvállalatot, és közöltük a Pacé, valamint a drótkötélre erősíthető karok méreteit, valamint azt, hogy nemsokára a felvonó árát is átutalják nekik. Az üzem főmérnöke azt kérte, hogy építsünk egy kis téglaházat, ahová a motort és nyáron magát a drótkötelet is biztonságban el lehet helyezni.
Pár hét múlva telefonon jelentkeztek, hogy másnap hozzák a felvonót, legyen ott néhány ember, aki a felszerelésénél segít. Biztosan nem tudom, de szerintem a síbizottság minden tagja kijött, hogy részt vegyen a nagy eseményen. Sándor Csabával rögtön észrevettük, hogy a felső fordulónál a kerék előtt hiányzik egy biztonsági elem, amely önműködően leállítja a rendszert, ha valaki elbámul vagy más okból nem tud kiszállni. Az automata fékrendszer főként a gyermekek védelme miatt volt fontos, Csaba egy munkatársával nagyon szakszerűen meg is csinálta.

Családommal 1988 novemberében kellett elhagynunk az országot, de 1990 után sokszor voltunk otthon Sepsiszentgyörgyön, és szomorúan állapítottuk meg, hogy a szabadság első éveiben teljesen ellopták a felvonót, sőt, később még a közmunkával épült téglaházat is elhordták...
 

Kiszállások, karácsony a hegyen

Versenyt több alkalommal szerveztünk Kommandón és Bálványosfürdőn is. Szerencsére a hóekék működtek, és kiskocsival is fel lehetett menni e magasabban fekvő helyekre. Kommandón az erdészetnek volt egy nagy menedékháza, ahol nagyon sok személyt el tudtunk szállásolni Szigyártó Tibor segítségével, aki a kovásznai erdőterületek főmérnöke volt. Kovásznáról külön élmény volt lassú ütemben felmenni Kommandóra: a világ gyönyörűsége tárult elénk. Fent a Bászka-patak mintha örvendene a jövetelednek, fiatal és lendületes, mintha énekelne, és várná, hogy a látogatóból is törjön fel hasonló öröm és dallam.

A falu fölötti sípálya rövid, 350–400 méter, de meredek felső fele majdnem követeli, hogy szlalomban sízzél. Több alkalommal is rendeztünk ott síversenyt, igen nagy volt mindig a harc a jó helyezésekért. Menet mindig megálltunk Rétyen, ahol feleségével és két fiával dr. Nagy Lajos körorvos csatlakozott hozzánk. Rengeteg anekdotát tudott, és remekül adta elő, mi, hallgatók nagyokat nevetve szórakoztunk a vicces történetek tartalmán és magas színvonalú előadásmódján is. Bűnt követtünk el, mert a szocializmus építésére ilyenkor senki nem gondolt, arra pedig végképp nem, hogy forradalmi dalokat énekeljünk.

Hasonló hangulatban zajlottak a bálványosi síversenyek is, ez a tartalék helyünk volt, amikor Kommandón nagyon sokat havazott, és kérdéses volt, hogy fel tudunk-e jutni.

Kedves síbarátok, még néhány történetet leírok. Az 1970-es, 80-as években Predeálon és a Keresztényhavas aljában lehetővé tették az esti sízést. Gyakran éltünk a lehetőséggel, és munka után elutaztunk valamelyik kivilágított pályára, ahol este 9 óráig sízhettünk kedvünkre. Egy idő után azonban eloltották a villanyokat, mondván, hogy az áram drága és veszteséges, nehezebben épül a szocializmus...

Államilag egyébként a hagyományos ünnepeken (karácsonykor, húsvétkor) is szerveztek síversenyeket, hogy a tanulók ne ünnepelhessenek otthonaikban. Az egyik évben Szebenjuharoson szerveztek számunkra versenyt, mi azonban dr. Nemes Pál barátommal szövetkezve gondoskodtunk karácsonyfáról, és úgy indultunk, hogy minden gyermek kap egy kis ajándékot. A Nemes család mind a négy tagja jelen volt, és nagyon szép karácsonyestét szerveztünk. Ismertettük Jézus születésének gyönyörű történetét, majd karácsonyi dalokat énekeltünk. Több gyerek is ott tanulta meg a Mennyből az angyal, a Pásztorok, pásztorok vagy a Csordapásztorok kezdetű énekeket, de majdnem spontán kezdéssel a székely himnuszt is elénekeltük. Ma sem tudom, hogy a karácsonyi dalok, a székely himnusz vagy a boldogságot sugárzó gyermekarcok miatt lett-e könnyes a szemem...

Hogyan ismertem meg a diktátor fiát

Ennek a történetnek a főszereplője Románia akkori császárának, a Kárpátok Géniuszának nevezett Nicolae Ceaușescu fia, Nicu.

Egy téli nap értesítést kaptam, hogy ismét hivatalosak vagyunk Szebenjuharosra, ahol ünnepi játékokat kell bemutatni, és a legjobbakat díjazzák. A Hóünnepeket svájci mintára próbálták meghonosítani, fővédnökévé Nicu Ceaușescut nevezték ki.

A csapatok több síközpontból verbuválódtak, és a szabály szerint a győztesnek kellett megszerveznie a következő találkozót. Mivel az egyik, Predeálon szervezett síjátékot a mi csapatunk nyerte meg, ránk hárult a következő forduló megrendezése. Nem sok, mindössze 15 nap állt rendelkezésünkre, hogy programot és játékokat állítsunk össze, fogadjuk a csapatokat és a patrónusunkat, Nicu elvtársat. A síjátékok összeállítása a testnevelő tanárok feladata volt, de magam is írtam néhányat, Gazda Klára Gyermekvilág Esztelneken című nagyszerű könyvéből inspirálódva.

Az ünnepséget Marosfőn rendeztük meg, de sajnos az egész program bohózattá vált.

Tíz szekus vigyázott Nicura, tálakban hozták a vizet meg a hógolyókat, amelyekkel locsolta vagy dobálta a versenyzőket. És hogy a bal keze se legyen munkanélküli, azzal vitte a szájához a sört vagy az erős italokat. A kísérő személyzet hamar követte a példát, és ittas fejjel biztatták a főnöküket újabb csínyek elkövetésére. Viselkedése nagy felháborodást váltott ki, és tudtommal a marosfői volt az utolsó ilyen rendezvény az országban.

Természetes, hogy a rettenetes állapotért mi, székely-magyarok voltunk a bűnösek, akik másnap ott maradtunk Marosfőn, és egész nap dolgoztunk, hogy tisztán és rendezetten adjuk át a menedékházat, a faházak belsejét és környékét. Az vigasztalt, hogy a predeáli hóünnepen is majdnem hasonló helyzet alakult ki, de akkor az őrök a trónörököst még időben elszállították. A mi csapatunk néhány tagja is próbálkozott ezzel, de az őrzők nagyon kemény ellenállásába ütköztünk, és félő volt, hogy mi húzzuk a rövidebbet.
 

Sugásfürdő kiszemelése

Az egyik síbizottsági ülésen Jordáky Béla és Tömöri Géza javasolta, hogy Sugásfürdőn hozzunk létre sípályát. A szemlét vasárnapra tűztük ki, és elhatároztuk, hogy kijelöljük azt az erdőrészt, ahol a sípályát kialakítjuk.

Gyönyörű napos időre ébredtünk, a síkomisszió majdnem minden tagja ott volt. Fő irányítónk Sztakics József volt, hiszen ő ismerte legjobban Sugásfürdőt. Kora délutánra végeztünk is az erdőrész kijelölésével, sokan máris úgy érezték, hogy sílécen siklanak a Görgő­ről lefelé. A szép idő és a hely, no meg a magunkkal vitt bor megtette hatását, időnként énekléssel édesítettük a hangulatot.

Másnap már írtam is a kérvényt a megyei erdészeti hivatalnak, hogy engedélyezzék egy sípálya létrehozását Sugásfürdőn, de azt a választ kaptam, hogy a kijelölt lejtő alsó szakaszán három gyönyörű, terebélyes nyírfa található, ami a táj szépségét gazdagítja, ezek kivágását nem engedélyezik. Javasolták azonban, hogy írjak az erdészeti minisztériumnak, amit meg is tettem, kérve a három nyírfa kivágására az engedélyt. Még funkcióban voltam mint a síbizottság elnöke és a pszichiátriai osztály vezetője, amikor (1985-ben) megjött a válasz, engedélyezik a nyírfák kivágását. (Végül az első sugásfürdői sípályát 1988-ban alakították ki és 1989 januárjában avatták fel – szerk. megj.)

A síkomisszióhoz 1982-ben csatlakozott a Sepsiszentgyörgyre helyezett Orbán István tanár, akinek egyik szakterülete szintén a sízés volt. Pár évvel később a komisszió elnökét felmentették, helyét Jordáky Béla vette át, aki szintén sokat munkálkodott, hogy magas nívón életben tartsa a sísportot Háromszéken.

Fájdalmas veszteségeink

Kedves olvasó, írásomat nagyon szomorú történettel zárom.

Egyik nap a megyei kórház gyógyszertárában megjelent Bortnyik György újságíró, és a gyógyszertár vezetőjének jelentette, hogy meghalt Csutak István. Az idős gyógyszerész végignézett magán, érezte, hogy él, nem lehet semmi baj. Amikor harmadszor is elhangzott, hogy Csutak István meghalt, félve kérdezte: miért ismétli a kijelentését? Akkor tudatták a főgyógyszerész úrral, hogy a fia, szintén Csutak István röntgenasszisztens halt meg, hólavina sodorta el; társa, Köpe Endre is ennek áldozata lett. A nagy baleset a Bucsecs-hegységben történt 1981 januárjában.

Sepsiszentgyörgy városa gyászba borult, mindenki siratta a két sportembert, senki nem akarta elhinni, hogy ez a tragédia lehetséges. Mi, a síszövetség tagjai különösen nagy lelki fájdalmakat éreztünk két nagyszerű barát és sportember elvesztése miatt. Isten útjai kifürkészhetetlenek, tartja egy régi mondásunk, és a két boldog fiatal család­apa elvesztése ezt igazolja. Amikor a két erős férfi megérkezett az 1400-as szintre Szinaja fölött, figyelmeztették őket, hogy maradjanak a menedékházban, mert különös volt az elmúlt napok időjárása: két nappal korábban meleg volt, a felső hóréteg nedvessé vált, de az éjszaka megfagyott, és ismét havazik, ilyenkor nagyobb a lavinaveszély. A két jó barát azonban mindenképpen fel akart jutni a felső menedékházban levő gyermekeikhez – az irántuk való szeretet és féltés indította el őket végzetes útjukra. Temetésükön hatalmas embersereg vett részt, imádkoztunk értük és családjaikért. Nagy űrt hagytak maguk után, nyugodjanak békében.

Dr. Szabó Zoltán,
Szentjakabfa