A sepsiszentgyörgyi Református Kollégium harmadikosai és negyedikesei indulnak szokásos sítáborukba Hargitafürdőre, tavaly is ugyanott töltöttek egy remek hetet, az akkori harmadikosok az akkori negyedikesekkel. Kitűnő hely, kisdiákok számára ideális, igaz, az eredményességhez az is szükséges, hogy a bevállalós tanító néniket – Bakó Zsóka és Wagner Erika – a hegyekben és a sísportban egyaránt otthonos, magabiztos, a gyermekek nyelvét jól értő oktatók – Bertoti Zsolt, Molnár Róbert és Tulit Zsombor – segítsék, akik mindenkit tudása szerint, három csoportban tanítanak sízni. És az előzmények is lényegesek, ugyanis amíg a cseperedő, magukat immár egyre nagyobbnak érző gyermekek eljutottak a téli Hargita lábához, évente Sugásfürdőn gyakorolhattak egy-egy intenzív, sízős hétig. Ez elég volt az alapokhoz, sőt, a téli sport, a hegyvidéki levegő megízleléséhez is, ám számosan nem csak ízlelgették, hanem meg is szerették azt.

De mit lát a szülő, az aggodalomra oly gyakran hajlamos szülő? Rendszerint csak az integető gyermeket, azt, hogy miután valahogy sikerült mindent előteremtenie az ötnapos távolléthez, felül a gyermek a buszra, s alig várja, hogy el is menjen. Vajon minden rendben lesz, minden jó lesz? Igen, jó lesz, ám e kételyek az elsuhanó emberpalántákat már nem érdeklik. Ők mennek, újra mennek, s legyintenek az otthoniak felvetéseire. Vigyázz magadra, jó, persze, vigyázok, csá... De mégis, vajon mi történhet azon a remek, a tél legszebb és legfagyosabb hetén, abban a varázslatos hegyi világban?

Csoda történik. A cseperedők megmutathatják maguknak, a tanító néniknek és az edzőknek, hogy íme, állnak ők már a saját lábukon. Pontosabban, a síléceiken. És nem is állnak, hanem csúsznak, egyre magabiztosabban, egyre bátrabban, köszönhetően sportos kitartásuknak, következetességüknek. És persze köszönhetően tanítóik – pedagógusaik és edzőik – türelmének, odaadásának, bátorságának is.

Aztán hazajönnek. A szülő legszívesebben bekapcsolna egy rejtett filmfelvevőt, hiszen ő maga is látná azokat a szikrázó fényeket a fenyvesek között, azt, ahogyan az egyre ügyesebb kisdiákok egyensúlyoznak, csúsznak, némelyek száguldanak a havon. De nem kapcsolja be, mert szerencsére nincs ilyen. Valójában nincs is szükség rejtett kamerára, hiszen amíg a gyermek sízni tanul, a szülő is gyakorol: tanulja, hogy igen, meg kell bíznia gyermekében, illetve az őt segítőkben; ízlelgetnie kell, milyenek az elengedés pillanatai. Legfennebb megnézhet néhány Hargitafürdőről postázott fényképet és pár rövidke videofelvételt. Micsoda idők, micsoda képek, még drón is megörökíti a pályákon kanyargókat, s talán az izgága szülő meg is nyugszik: ennél jobb és kiegyensúlyozóbb, önállóságra nevelőbb nem is történhet azzal a kis feleselővel. Mert a kaland, az értelmes kaland az egyik legjobb tanítómester.

Leszállnak a buszról. Fáradtan, elgyötörten, nagy szomorúsággal, hogy elröppent az a mesés öt nap. Életük emlékezetes, soha nem feledhető öt napja, amikor nem csak a hóban remekeltek, hanem kacagtak és barátkoztak, másoknak is megmutatták, hogy ők bizony nem rakoncátlan, fegyelmezhetetlen csínytevők, hanem példásan, közösségben viselkedni tudó, egymásra figyelő diákok, akik társasjátékokkal, más közös foglalatosságokkal folyamatosan erősítik egymást. És egyre jobban összekovácsolták csapatukat, erejükből feladatok megoldására is futotta, sőt, még estére sem fáradtak el, hanem naponta kérték, hócsatázhassanak még egyet lefekvés előtt a holdvilágban, mínusz tizenvalahány fokos hidegben. Mégsem fáztak, mégsem nyafogtak, mert minden úgy történt, ahogy történnie kellett, úgy, ahogy csak egy igazi táborban, igazi közösségben történhet. A tökéletes gyermekkor pillanatait, perceit, óráit és napjait élhették meg, együtt, tanítóikkal, ott, a Hargita lábánál.

És azok, akik éveken keresztül figyeltek tanítóikra, mostanra megtanultak biztonságosan sízni. Ám ennél jóval többet nyertek: nem csak a lesiklással s a ropogós téllel barátkoztak, hanem egymással is. Fáradhatatlanul edződtek egy erősebb, másabb közösségben és környezetben, s eközben megtanultak egymásra és önmagukra is jobban figyelni, egymáson és önmagukon is segíteni. Az életre hangolódtak, játszva ismerkedtek az élettel. És ennél többet kilenc-tíz éves gyermek bizony nem kívánhat...

Borítókép: Boldog refis kisdiákok Hargitafürdőn. Fotó: Wagner Erika