Kivettem egy hét szabadságot, hogy elintézzek mindent a temetés körül. A temetkezési vállalat elég sok terhet vett le rólam, mégis maradt elég. Vagy csak én szaporítottam a tennivalókat? Azt észrevettem, hogy szinte menekülök otthonról. Nem tudom elviselni az ürességet.
Néhányszor a beidegződés még ott volt a kezemben, mielőtt beléptem volna, szokásom szerint kopogtam az ajtón és szóltam: Mama! A csönd figyelmeztetett: nincs bent senki, hiába szólok, nincs válasz. Amikor benézek a nappaliba, odapillantok a szokott helyére, ahol olvasgatott vagy a tévét nézte. Ha a konyhában dolgozom, gyakran összerezzenek, mert lépteit hallom, és várom, hogy rám nyitja az ajtót. Éjjel néha vele álmodom. Csak reggel, ébredéskor értem meg, hogy a találkozás álom volt.
Ezért vállaltam én a hivatalos ügyeket, a temetés elrendezését. Menni kellett, tenni és figyelni, számolni, hogy mi mibe kerül, elég lesz-e, vagy ki kell egészíteni az összekuporgatott, megtakarított pénzét. Jó volt elfoglalni a fejem, az agyam valamivel, mert addig se gondoltam rá, addig se kerestem őt. (…) Nagyon jólesett, hogy sem a férjem, sem a fiam nem gyötörtek hiábavaló kérdésekkel, és – e pillanatban még fölöslegesen – az emlékek felidézésével sem. Mindent megbeszéltünk, mindent megtárgyaltunk. A ravatalozást, a koszorúkat, a gyászjelentés formáját, szövegét – még egy szép bibliai igeverset is kerestem hozzá –, s azt is eldöntöttük, hogy kiket értesítünk. Közben előkerestem a saját Bibliámat. Alig használtam, de azért látszott rajta, hogy nem tegnap vettem. Megkerestem benne a 23. zsoltárt, mindjárt el is olvastam, és megjelöltem egy szép jelzővel, hogy ne kelljen keresgélni, ha olvasni akarom.
Most már a temetésig nem lesz dolgom. Már nem űz el annyira itthonról a magány. Lassan megbarátkozom a mama hiányával. Megint vágyam támadt valamimre. Ahhoz hasonló érzés volt ez bennem, mint amikor anyám fiókjában a kis könyvet megtaláltam. Előkerestem és kinyitottam a mai napnál. Úgy idézem, hogy egy szót kihagyok, így akár rám nézve is érvényes lehet: „Mint akit anyja vigasztal, akként vigasztallak titeket én.” (Ézs 66,13) Erről a versről hirtelen eszembe jutott az egész életem. A gyermekkorom, amikor gyakran elestem és bőgve szaladtam hozzá a sebes térdemmel; az ifjúkorom, amikor kudarcaimmal, csalódásaimmal kerestem meg őt. Ő pedig meghallgatott. Nem tett szemrehányást, nem szidott – pedig bőven lett volna oka rá –, inkább mindig bátorított és biztatott, tapintatosan irányítva lépteimet a megoldás felé. Hirtelen úgy éreztem, erre a tőle ismerős anyai vigasztalásra most igazán nagy szükségem lenne.
Most kezdek sejteni valamit abból a titokból, amit nem értettem anyámnál. Nem nevettem ki, de azért olykor csodálkoztam és nem hittem el, hogy az a több ezer éves szöveg a Bibliában egy ma élő embernek nehéz helyzetében Istentől jövő biztatássá, vigasztalássá, erőtlenségében erőt adóvá lehet. De most már másodszor tapasztalom, hogy az élettelen betűkbe mintha élet költözne, és a ki tudja, mikor, kinek küldött üzenet nekem is kezd mondani valamit. Csodálom, ha most még nem is értem.
Tegez Lajos
(A halál árnyéka völgyében)
