László Zsuzsa
Meglehetősen vegyes etnikumú családban születtem, ezáltal több nyelvet is beszélő emberek közt nevelkedtem. Egyik nagymamám örmény, másik szudéta német, egyik anyai dédanyám félig osztrák német, félig román volt. Szóval volt, van belőlünk minden.
Az apám magyar színész, akár a húgom és jómagam is. A családunkban fel sem merült a másság problémája. Hálás vagyok, hogy ezekhez az emberekhez születtem, és mindazért, amit tőlük útravalónak kaptam. Pontos iránytűt adtak a kezembe, az más kérdés, hogy mikor, miként tudtam, tudom azt okosan használni.
Ezt a felvezetőt azért írtam, mert két igen szomorú helyzetben találtam magam az elmúlt napokban. Az elsőbe a Sugás Áruház földszintjén kerültem, amikor az illatszertárban a polcokon keresgélve kiabálás ütötte meg a fülem. Egy igen ideges román nő kérte számon, hogy miért beszélnek hozzá magyarul, miután ő románul köszönt. A magyar kasszásnő zavart halksággal próbálta helyrehozni a tévedését, de szóhoz sem juthatott. A román nő egyre jobban kiabált, én már kezdtem elfelejteni, hogy mit is keresek. Bár sokszor megfogadtam, hogy nem ártom magam olyan helyzetbe, ahol nincs keresnivalóm, nem tudtam uralkodni magamon. Bocsánatot kérve, amiért beavatkozom, annyit azért szóvá tettem, hogy bármi is történt, nem muszáj ilyen hangnemben beszélnünk egymással. A román nő egyre hangosabban fejtegette, hogy neki van igaza, amíg Romániában élünk, tessék vele románul beszélni. Aztán dühével együtt elviharzott.
Pár nap elteltével a postán ért, fordított helyzetben igen rossz élmény. Kígyózó sorok, az én intéznivalóm hosszabb időt igényel, aki velem foglakozik kedves, a mögöttem gyülekezők is megértőek, türelmesek. Idáig stimmel. De itt is feltűnik valami. Egy másik sorban áll egy román nő. Csendesen megkérdi, vajon jó helyen áll-e, aztán türelemmel vár sorára. Amikor már ő következne, bezárják az ablakot. Bekopog, mondja, hogy kérdezni szeretne valamit. Az ablak mögül jön az ideges válasz, a hölgy fel sem néz: itt zárva vagyunk! A román nő újból bekopog, nem türelmetlen, csak kopog. És románul mondja, hogy csak kérdezni szeretne. A válasz, rá sem nézve: itt zárva vagyunk! Ez még egyszer megismétlődik. Állunk magyarként jó páran a sorokban, és valahogy mind elszégyelljük magunkat. Segíteni próbálunk, mondjuk, hogy próbálkozzon másik ablaknál. Közben nekem is a dolgomra kell figyelnem, és amikor körülnézek, neki már hűlt helye…
Remélhetőleg több egészséges értékrendszer mentén élő, normális, jó érzésű emberrel éljük a mindennapokat, mint ellenkezőikkel. És hátha megtanulunk végre szépen együtt élni. Kívánja egy igen vegyesen összerakott magyar ember.
