Dózsa szobrát különös módon gyakran keresem fel. Talán, mert árvának, elhagyatottnak érzi magát, s a környezet is idegenné vált számára. Ezt ő maga mondta el régebb, amikor egyszer arra jártomban a vendéglátói helyre becsalogató reklámtáblát tettem odébb talapzatától. Kicsit lefelé fordította tekintetét, eleinte nem szólalt meg, csak tompa nézése lett valamivel élénkebb, ezt véltem a hála jelének, amiért őt, a büszke férfiút, ki szembeszállt az összes nagyurakkal és csak a király előtt hajtott fejet, megmentettem attól a megaláztatástól, hogy egy fekete táblán a krétával odafirkált napi menüt kelljen népszerűsítenie. Méltósága, bár sokat kellett elviselnie az elmúlt évszázadok során, ezt már nem tűrte, lázadt volna is ellene, de még fontolgatta a módját – elvégre egy szobornak, pláne, ha Dózsát ábrázolja, nagyon meg kell gondolnia minden lépését.

Mert az rendben van, hogy állították már különféle ideológiák szolgálatába, elviselte azt is, hogy kisajátították nemzetiségét és átírták nevét ékezetek nélkülire, s azon még most is jól szórakozik magában, hogy országszerte három település is megnevezésében viseli ilyképp elorzott identitását, de hogy mint holmi ócska kirakati bábut akarja bárki is őt használni, hát az már neki is sok volt. Az a kis melegség, ami akkor a szeméből felém sugárzott, átírta addigi viszonyunkat: ha korábban csak a köztéri alkotást láttam benne, azóta magányos, istápolásra szoruló szoboremberré vált számomra. Hát ezért van az, hogy gyakran keresem fel szobrát, és most már beszélgetünk is, persze, szavak nélkül, hiszen pár száz évnyi szakadékot csak gondolatokkal lehet átívelni.

Minap ismét arra jártam, barátságosan köszöntöttem, de nem válaszolt. Dacosan nézett bele a felkelő napba, talán kissé morcosabban is, mint máskor. Nem szóltam, vártam, hogy ő kezdje el a beszélgetést. És míg álldogáltam, elnéztem markáns férfiarcát, az erőt sugárzó kiálló pofacsontokat, a határozottságra valló szájtartást, összevont szemöldöke alatt a fürkésző tekintetet. Igen, ilyennek kellett lennie Dózsának, akiről arckép nem maradt fenn, hát a változó korok festői és szobrászai a maguk víziói szerint jelenítették meg arcmását. Kulcsár Béla, a tragikus sorsú művész ilyennek képzelte el a pórkirályt, a szerte a Kárpát-medencében található Dózsa-ábrázolások egyik legkitűnőbbikét alkotva meg bő hetven esztendővel ezelőtt. Mert azóta áll a parasztvezér szobra a róla elnevezett egykori textilgyári kultúrotthon előtt, korát mutatja is a haján megtelepedett moha, a vállaira tapadt zuzmó.

Épp ez bánt engem, szólalt meg Dózsa, mikor gondolataimban idáig értem, és én hirtelen meghökkentem, mert azt hittem, csak magamban morfondírozok, holott mi ketten épp így szoktunk társalogni. És akkor alaposabban szemügyre vettem a szobrot, és már engem is zavarni kezdett a moha és a zuzmó, az egy tömbből faragott büsztöt egykor fehérsége kontrasztjával kiemelő, de mostanára portól és koromtól megsötétedett talapzat. Megértettem, miért nem érzi jól magát Dózsa a szobrában.

Néhány nap múlva a megfelelő felszerelés birtokában levő szakemberek magasnyomású mosóberendezéssel mosták le több ízben a szobrot, közben súrlókefével sikálták le róla a makacsabbul ragaszkodó foltokat. Nem voltam jelen a műveletnél, csak később kerestem fel Dózsát. Barátságosan köszöntöttem, ezúttal sem válaszolt, sőt, lefelé se fordította tekintetét, csupán elmosolyodott kicsit. És azóta is mosolyog, én legalábbis úgy látom.