A múzeumalapítást és az utána következő első évtized történéseit az 1970–80 között megírt újságcikkek alapján is megvizsgálta a szerző, ezek közül is kiemelve két fordulóponthoz kötődő időszakot, egyik a múzeum alapításának éve, másik a múzeumalapító 1977-ben bekövetkezett halála volt. Azt is kutatja, hogy egy család életében milyen szereppel bír a sajtó, milyen cikkeket tartanak fontosnak megőrizni, milyen szándékkal teszik ezt. Ebből a nézőpontból ezeket az újságcikkeket kiegészítő, a tényleges kontextusba helyező biográfiai adalékegyüttesként kezeli. Mind a család-, mind az intézménytörténet vizsgálata szempontjából fontosnak tartjuk a sajtóanyagok elemzését.

Arra nézve, hogy miképpen zajlik az intézményépítés a sajtó tükrében, a dolgozat a tanulmányozott időszak sajtóanyagainak narratív vizsgálatával keresi a választ. Az elemzés tehát kétirányú, család- és intézménytörténetbe beillesztett fejtegetés.

Az anyag mennyiségére való rálátás miatt a dolgozat nemcsak a jelen ítás témájául szolgáló első évtized, hanem az egységes egészként kezelt első két évtized termésének statisztikai adatait mutatja be. Összesen 27 sajtóorgánumban szerepel Haszmann Pál és a Haszmann család, ezek közül 3 román nyelvű, 10 magyarországi és 14 romániai magyar sajtótermék. Az elemzés során világossá vált, hogy a Kovászna megyei lap, a Megyei Tükör az általa közölt 123 vonatkozó írással az élen áll. A vizsgált kiadványokban összesen közel 80 szerző közölt a témámra vonatkozó írást, a legtöbbet Sylvester Lajos (18-at), őt követi Magyari Lajos (10-et) és Bogdán László (9-et). (…)

Az alapítás évében született újságcikkek nagyobb százalékban riportok, illetve tudósítások, egyrészt a múzeumalapítás konkrét eseménye köré csoportosulnak, másik részükből pedig a múzeum arculata, tervei, az építkezés olvasható ki. Majdnem mindegyik írásban megjelenik az alapító, Haszmann Pál tanár alakja, aki már ekkor múzeum­alapítóként kerül be a köztudatba. Ezekben az években a „tájmúzeum”, „falumúzeum”, „Felsőháromszék tájmúzeuma”, „néprajzi gyűjtemény” meghatározásokat találjuk az intézménnyel kapcsolatosan. Szintén az újságcikkeket olvasva látjuk, hogyan határozzák meg kívülről a múzeum szerepét, fontosságát. Eszerint az intézmény méltó képviselője Csernátonnak, a községet a megye első települései közé emeli. A múzeumalapító Haszmann Pál lankadatlan munkakedvét, energiáját, múltat kutató szenvedélyét hangsúlyozzák, amellyel összegyűjtötte, majd a köz javára felajánlotta közössége néprajzi és helytörténeti értékeit, valóra váltva ezzel legdédelgetettebb álmát. (…)

A múzeum tényleges megnyitása 1973 februárjában történt. A kétnapos ünnepség keretében 24-én avatták a Bod Péter Művelődési Egyesületet, majd 25-én nyitották meg a múzeumot. Az 1973-as évből 14 újságcikket találunk. (…)

Az alapítás első évében megjelent írások elemzése

A múzeummal kapcsolatos első cikk január 24-én, szerdán jelent meg az Előre országos napilapban, Bölöni Sándor tudósítása a Múzeum születik címet viseli. A múzeumnak helyet biztosító Damokos-kúria – ma is az intézmény főépülete – fotójával megjelent írás arról tájékoztatja az olvasót, hogy Felsőcsernátonban múzeum alakul. (A múzeum valójában Alsócsernátonban van, közigazgatásilag ma mindkét falurész Csernáton község része, két környező településsel, Albissal és Ikafalvával együtt.) A cikkíró kiemeli, hogy Kovászna megyében az utóbbi években megnövekedett a népi kultúra és a helytörténet iránti érdeklődés. Megtudjuk, hogy több településen létesült kisebb-nagyobb múzeum, amelyek közül az 1972-ben alakult kézdivásárhelyi múzeumot emeli ki. A cikkíró méltatja Haszmann Pál szerepét, akit mint odaadó iparosembert határoz meg. (Talán ez az egyetlen hely, ahol iparosemberként jelenik meg Haszmann Pál, aki tulajdonképpen néptanító, később igazgató-tanár volt.) A továbbiakban felsorolja a gyűjtemény érdekesebb darabjait, utalva a jövőbeni tervekre is. A cikk végén kiemeli a megyei vezetők szerepét és a helyi néptanács ügyszeretetét, támogatásukat, amelynek nyomán „nemcsak egy néprajzi múzeumot lát majd a szeretettel fogadott vendég, hanem Felsőháromszék tájmúzeumát”. (Előre. 1973. XXVII. jan. 24., 2.)

A Művelődés hasábjain Múzeum Csernátonban címmel dr. Székely Zoltán közölt tudósítást arról, hogy a sepsiszentgyörgyi múzeum újabb egységgel bővült, tájmúzeum nyílt Csernáton községben. Dr. Székely Zoltán mint a múzeum igazgatója, akinek hathatós segítsége nélkül nem jött volna létre a csernátoni intézmény, tudományos pontossággal jegyzi tudósítását, méltatva Csernáton érdemeit, a falu szép fekvését, történelmére, régészeti értékére is felhívva a figyelmet: Ha valaki Csernátonon keresztülmegy, az a benyomása, hogy egy falumúzeumban sétál, azzal a különbséggel, hogy az ilyen típusú múzeumoktól eltérően, amelyek jórészt a falusi ember építészeti emlékeit őrzik, itt az idő folyamán beáramló különböző építészeti stílusokat is megtalálja. Ezek azt mutatják, hogy a népi, anyagi műveltség hordozói mellett a község lakói közül kiemelkedtek olyanok is, akik szellemi képességeik révén túlnőtték falujuk határát. (Művelődés. 1973. XXVI. 4. 13.)

Székely Zoltán régész muzeológusként szemléli Csernáton épített örökségét, a megmaradt közel félszáz udvarházat. (Ezek száma napjainkra 11-re apadt, egy részükben közintézmény működik – könyvtár, polgármesteri hivatal, múzeum –, a többi magánlakás.) A szép fekvésű településnek szakszerűen sorolja fel a számon tartott érdemeit, nem hagyva ki a jeles szülötteket sem a felsorolásból: A falu adottságai, történeti, néprajzi gazdagsága mellé mint múzeumot létrehozó tényezőként járult Haszmann Pál tanár, aki fiatal népnevelő korától páratlan szorgalommal kutatta fel és gyűjtötte össze a falu történetére vonatkozó adatokat. Ezt a múltat kutató szenvedélyt oltotta két fia, Pál és József lelkébe, akik apjukhoz hasonlóan hangyaszorgalommal hordták össze a falu történeti, néprajzi kincsét. (Művelődés. 1973. XXVI. 4. 13.)

A Megyei Tükör a múzeumnyitás napján középoldalas riporttal méltatta az eseményt, három nappal később, 1973. február 28-án pedig az eseményről készült tudósítást közölt, Kettős ünnep Csernátonban címmel. Ebből kirajzolódik a múzeum megnyitásának, illetve a Bod Péter Művelődési Egyesület megalakulásának forgatókönyve. A helyenként propaganda ízű cikk pontos képet fest a hangulatról, kitérve a részletekre, a jelenlévőkre, a műsorra, teljes képet nyújtva az 1973-as két jeles napról, amelyeket jól illusztrált három, A csernátoni falumúzeum megnyitása, A múzeum szövőszékén készül a csernátoni szőttes, Az alakuló ülés közönsége képaláírással ellátott fotó is. A szövést bemutató fotó jól szemlélteti a múzeum egyik célkitűzését, hogy ne holt tárgyak tárháza, hanem élő múzeum legyen. Itt hivatkozom Kovácsné István Anikó Tájházak, emlékszobák mint önreprezentációs objektumok című írására, amelyben ez áll: „Az 1970-es évek emlékhely-teremtési gyakorlata nem kap(hat) szélesebb körű nyilvánosságot.

A létrejött tájházak nem ceremoniális keretek között, ünnepélyes felavatással, hanem a helyi értelmiség, a sajtó, a turisztikai útikönyvek, valamint a szájhagyomány közvetítésével kerülnek be a köztudatba”. A szerző azzal indokolja a „rejtőzködő magatartást”, amit a tájházak, emlékszobák létrehozói részéről megfigyel, hogy ez egyfajta védekezési attitűd a hatóságokkal szemben. Ha nem figyelnek fel az adott objektum létrejöttére, az több védettséget élvez. A csernátoni múzeum esetében épp ennek ellenkezőjét figyelhetjük meg. Azon túl, hogy nagy érdeklődésre tartott számot a megnyitó, hogy ceremoniális keretek közt történt, a sajtó is erőteljesen mediatizálta az eseményt. Éppen ebben az exponáltságban látom azt, amit az idézett szerző a rejtőzködő magatartásban vélt felfedezni, vagyis azt, hogy esetünkben a hely éppen ezáltal nyert védettséget.

Tőke Csaba tollából a Falvak Dolgozó Népének 5. számában jelent meg vonatkozó cikk, Haszmánnék és a Domokos kúria címmel. (A cikkben mindkét családnév hibásan jelent meg, helyesen Haszmann és Damokos.) A riportíró végigkalauzolja az olvasót Csernátonon, említve az Ika-vári „népünnepélyeket”, a várjavítást, kiemelve a kúriákat. Kísérője, Salamon Ferenc tanár vezeti be a falu értékeinek ismeretébe az újságírót, aki rövid felvezető után rátér a múzeumra és az intézménnyel összenőtt Haszmann családra: „s közben számtalanszor újrahallom azt a nevet, melyet már Sepsiszentgyörgyön sem választanak el Csernáton nevétől: a Haszmánnok.” (Falvak Dolgozó Népe. 1973. XXIX. 5.) A riport szerzője színesen, szemléletesen vezeti végig az olvasót a gyűjteményen, ismerteti meg Haszmann Pállal, akinek bölcseleteiből, humorából is belevisz írásába, közelképbe hozva a tapasztalt tanárt, de az embert is, akinek szívügye, élete a múzeum: „Aztán éppen mindent ne írjon meg, édes fiam… Hadd jöjjön el, aki kíváncsi, s nézze meg… Tudja maga, minek örülök a legjobban? … A minap, úgy déltájban beszalad hozzám a kicsi unokám valami cserépdarabbal a kezében: Apó (A családi hagyományból köztudott, hogy nemcsak unokái, de a hozzá közel állók is mind „papinak” szólították, így mesélnek róla mai napig, ha a beszélgetés rá terelődik), gyele, találtam egy légiséget!” (Falvak Dolgozó Népe. 1973. XXIX. 5.)

Kovács Nemere riportja, A csernátoni példa és Cseh Gusztáv jegyzete, A szülőföld körül az Utunk 13. számában található. (Utunk. 1973. 28. 1289. 6–7. 11.) A lapszámból szintén két példányt találtam a gyűjteményben, és azért tartom fontosnak kiemelni ezt, mert ezeket is, egy Syl­vester Lajos-jegyzettel kiegészítve, kinyitható emléklappá ragasztotta össze Haszmann Pál. Ezzel a gyakorlattal többször találkozhatunk az összegyűjtött újságcikkek egészét tekintve. Ezúttal a pontos hivatkozást is rájegyezte, az „ép” lapszám címlapján pedig kiemelte: „Kovács Nemere cikke, Csernáton község Múzeuma Csernátoni példa címmel Cseh Gusztáv cikke, Szülőföld körül.” Az újságok címlapjára történő jegyzetelés, halála után, a későbbiekben is tetten érhető gyakorlata volt feleségének, illetve fiának is.

Kovács Nemere írásában találkozunk először leírt formában a ténnyel, hogy Haszmann Pál azzal a feltétellel ajánlotta fel magángyűjteményét a megyei múzeumnak, „ha a gyűjtemény egészben és – Csernátonban marad” (Utunk. 1973. XXVIII. 1289. 6–7.).

Cseh Gusztáv jegyzetéből a grafikusművész csernátoni kötődéseiről értesülhet az olvasó. Az intézmény és a család életében kiemelten fontossá lett a Cseh Gusztávhoz fűződő rokoni kapcsolat, hiszen általa nagyon sok képzőművész, kolozsvári író stb. találta meg Csernátont. Haszmann Pál idős Cseh Gusztávval vette fel a kapcsolatot még az 1960-as években, felgöngyölítve a rokoni szálakat a Kolozsvárra szakadt, illetve a csernátoni Cseh családok között. „Talán egyfajta »gyökerek körüli« utazásnak nevezném háromszéki kirándulásaimat, keresve a kapcsolatot azzal a földdel, azokkal az emberekkel, ahonnan szép­apámat feltarisznyálták. Ma otthonra Haszmann Pali bácsinál találtam, aki már első találkozásunkkor egy múzeumra való gyűjteményről beszélt. Azóta lett azzá. S talán Csernáton is attól kezdve számít a megye egyik legtevékenyebben művelődő községének.” (Utunk. 1973. XXVIII. 1289. 11.) Ennek a testvéri barátságnak egyik kézzelfogható tanúja Cseh Gusztáv két rézkarc-sorozata, a Jeles házak és a Hatvan főember, amelyeket a múzeumnak adományozott. Cseh Gusztáv cikkét Gergely István szobrászművész Bod Péter-mellszobrának fotójával illusztrálták.

Mátyás Árpád tudósítása, Malom a múzeumban – múzeum a malomban az Előrében jelent meg a Tudósítások, hírek oldalon, és igazi néprajzi csemegének számít. Megtudjuk belőle, hogy a megnyitás után már a további tervek érlelődtek a múzeum gondozóiban, a kéthektáros telek adta lehetőségeket szeretnék kiaknázni: „A minap Haszmann Pál nyugdíjas tanárral, a csernátoni múzeum alapítójával beszélgettünk… jóformán alig szikkadt meg a mész a nemrég berendezett múzeum falain, s máris újabb tervekkel hozakodnak elő. Rövidesen szabadtéri részleggel bővítik a múzeumot.” (Előre, 1973, XXVII., júl. 14.)

Valamikor a Csernáton-patak mentén 32 vízimalom őrölt, ennek kívántak „emléket állítani” azzal, hogy egy lebontásra ítélt malomépületet, hozzávalóival, betelepítenek a múzeumkertbe.

Három cikk augusztus, szeptember, október hónapokban jelent meg, mindhárom a Megyei Tükör hasábjain. A szeptemberi, (vörös) szignóval megjelent írás, Egyre többen támogatják a csernátoni múzeumot egy sajátos formája az olvasói levélnek, a lap utolsó oldalán közölték, de nem csupán egyszerű olvasói levélként, hanem hozzáírták az újságírói véleményt is, ami az újság álláspontjának is tekinthető. A levél tulajdonképpen arról szól, hogy egyre több támogatója akad a Csernátonban alakult múzeumnak, az egyik látogató jegyzi, aki biztosítja arról a csernátoni falumúzeum vezetőit, hogy az általa gyűjtött régi tárgyakat nemsokára oda fogja szállítani.

A gyűjtőmunka azonban nem állt meg a múzeum megnyitásával, s ezért aggódik László néni is, ugyanis ottjártakor megígérte, hogy maga is szerez egy-két régi tárgyat és eljuttatja a szomszédos faluba. (Megyei Tükör. 1973. VI. szept. 5. 8.) A közigazgatásilag Csernátonhoz tartozó Albisban lakó László Erzsébet levelét azért tartotta fontosnak kiegészítésekkel közölni az újságíró, mert – mint jelzi az írás végén – nem egyedülálló esettel állunk szemben, ugyanis értesültek arról, hogy egyre több támogatója akad a múzeumnak, s jól van ez, mert a múlton keresztül juthatunk el a jelenbe, a hagyományőrzés pedig mindannyiunk kötelessége. (Megyei Tükör. 1973. VI. szept. 5. 8.)

A tájházak, múzeum, emlékházak alapításával olyan kulturális emlékezetteremtési gyakorlatnak vagyunk tanúi, amely a spontán emlékezet megszűnésének következményeként az emlékezet helyeinek létrehozásával tartható elevenen. (Kovácsné István Aranka) Ahogy többször is megfogalmazódik az elemzett írásokban, ez a cselekvés nem „opcionális”, nem választható, hanem kötelessége mindenkinek. Ennek is erős identitásmegőrző szerepe van, és emellett az adott régiót is meghatározza, legitimálja. A régió értelmezésének kulcsfogalma éppen a reprezentáció, az a szimbolikus cselekvés, amely magukat az adott régióhoz sorolható csoportok érdekviszonyait szolgálja. A reprezentáció szellemi és tárgyi síkon egyaránt létrejön. Ilyen reprezentáció adott esetben a múzeum a maga tárgyaival együtt. (…)

Összegzés

Egy induló kulturális intézmény esetében, az alapítástörténet és a létesülés kontextusának vizsgálata mellett kiemelt fontossággal bír elemezni a közönség reagálását és a médiarecepciót is, az indulás időszakára és az azt közvetlenül követő periódusra vonatkozóan különösképpen, hiszen egy újonnan működni kezdő múzeum tekintetében ennek a külső legitimálásban jelentős szerepe van. Amint jelen fejezetben megállapíthattuk, a csernátoni múzeumról a vizsgált időszakban a regionális és országos média egyaránt írt, és találunk néhány magyarországi megjelenést is. Ennek tágabb kontextusa az, hogy az 1970-es években (részben a monolit szemléletű szocialista művelődésszemlélet elleni tiltakozásként) elkezdődik egy diskurzus a (népi) hagyományokról. Témái, illetve konkrét jelei a táncházmozgalom, a tájházak, a Kriterion Könyvkiadó néprajzi kiadványai.

A megőrzés, továbbadás gesztusaival találkozunk a Haszmann családnak a sajtóhoz való viszonyában. A sajtóanyagok mint a biográfia populáris regiszterei, fontos szerepet töltenek be a család életében. A személyes érintettség, a visszaigazolás arra motiválták a családot, hogy összegyűjtsék a vonatkozó sajtóanyagokat. Az elemzett újságcikkek egy intézmény születését az őt létrehozó személy, személyek központba helyezésével ragadják meg. Az intézménytörténet a családtörténet részévé válik, és fokozatosan lesz egyre exponáltabb a közösség életében.

Ezzel párhuzamosan az is megfigyelhető az elemzés során, ahogyan fokozatosan integrálódik a múzeum előbb a település, majd a régió, aztán pedig – kapcsolathálója bővülésével és erősödésével – a magyar nyelvterület kulturális együttesébe, összképébe mint aktív, véleményformáló tényező. Amint jeleztük, az avatás éve (1973) előtti időszakban elsősorban az Ika vára és a település két nagy szülötte, Bod Péter és Végh Antal kapcsán foglalkozik a média Csernátonnal. Ez a kép fokozatosan, már a hatvanas években kiegészül a múzeummal, előbb mint magángyűjtemény, aztán a múzeumalapítási szándék is az írások tárgyává válik, hogy aztán az 1970-es évek elején előtérbe kerüljön a születő múzeum, amely ily módon a község jelképévé és nem utolsósorban turisztikai szempontból a felső-háromszéki régió és Kovászna megye egyik húzópontjává alakul.

Dimény-Haszmann Orsolya