Drága kincs Székelyföldön minden olyan emléktárgy, levél, tábori levelezőlap, amely az első világháborúban részt vevő sebesült vagy elhunyt katonát idéz. Szekrények fiókjaiban, asztalterítők alatt, falat díszítő képeken elevenednek meg az ezelőtt száz évvel hadba vonult férfiak emlékei. Még mindig fájó sebeket tép fel az ember, ha érdeklődik irántuk. A szépkorú utódok, könnyekkel szemükben, fejből idézik a levélbe foglalt sorokat. Ezúttal két felsőrákosi első világháborús, hősi halált halt katona emlékét idézem meg: leveleiket gondosan, dobozban őrzik leszármazottaik. Két sors, két élet, két halál, olyan, mint több százezeré abban a megbolydult század eleji időszakban. A levelek érzelemmel, gondolatokkal töltik meg a rideg számadatokat. A nemzedékről nemzedékre megőrzött történetek, a mély megérintődéssel mesélő hozzátartozók állítanak ezeknek a hősöknek örök emléket.
Békeidőben távol
Néhai Pető Mihály leveleit két borítékban őrizték meg, egyikben szerelméhez, a hajadon felsőrákosi Kolumbán Julishoz, a másodikban immár a feleség Kolumbán Julishoz és lányukhoz, Pető Katához címzett postai küldeményeket.
1904-ben vagyunk, a békebeli idők utolsó évtizedében. Pető Mihály a székelyudvarhelyi ezredhez rukkolt be katonaként, leveleket küld szerelmének, Kolumbán Julisnak. A leveleket olvasva a 82. székelyudvarhelyi gyalogezred békebeli utazásait követhetjük.
Az ezred I. Ferenc József császár parancsára 1883. január 1-jén alakult meg, négy századja közül egy állandóan Székelyudvarhelyen állomásozott, a másik három a Monarchiát járta széltében-hosszában. Az ezred legénysége nagyrészt Udvarhely és Csík környékéről származott. 1898-ban az addigi Schönfeld Antal táborszernagy helyett Schwitzer Lajos gyalogos tábornok kerül az ezred élére. Az alakulat az összeomlásig viselte parancsnoka nevét. Hivatalos megnevezése, amelyet a tábori lapokon is olvashatunk: „K.u.K Infanterie Regiment Freiher von Schwitzer nr. 82.”
Pető Mihály néhány fennmaradt levelét Székelyudvarhelyen, Boszniában és Hercegovinában írta. A legkorábbit 1904. október 12-én „szeretett kedves Julisnak”. Az októberi hideg ellenére Pető Mihály bizakodással várta a tizenhárom nap múlva esedékes hazalátogatást, biztosítva szerelmét komoly érzelmeiről. „Amit eddig mondtam, akkor se mondok egyebet sohasem, amíg élek, mert én igazán szeretlek téged” – írja a baka.
A katonaélet velejárója a mulatozás. A levél befejező részében Mihály bevallja, hogy a levél egy kiadós mulatás után született, ivócimborája, Kádár Ferenc segítségét kérte megírásához: „Most már meg bocsáss kedves Julisom mert én egy kicsit bérúgtam, mert Kádár Ferivel mulattam, s hazamentem s úgy írtam a levelet, mert neki es írtam Brassóba, Fitori Ferencz Annának, mert rég, hogy levelezik egymást.”
A Székely Lapok 1905. október 20-án hírül adta azokat a helyőrségváltozásokat, amelyeket a közös hadügyminisztérium 1906 tavaszára tervezett. A 82. gyalogezred törzsét és három zászlóalját Boszniába irányították át. A fennmaradt levelek közül egyik – az 1906. január 9-én keltezett – az indulás előtti időszakban született. Szerelmi vallomással kezdődik: „mert könnyebb kősziklából poharat csinálni, mint szerető szíveknek egymástól megválni”, majd az indulás előtti várakozással teli napokról ír. Sajnos, a levél szakadozott, így nem tudjuk pontosan, hogy január hányadikán indultak Banja Lukára. Háromnapi vonatozás után érkezett meg a zászlóalj a „Székely 14-hez”. Pető Mihály megígérte kedvesének, hogy „a czímöt” majd megírja.
A következő levele február 25-én született Banja Lukán. Megtudjuk, hogy már volt levelezés a fiatalok között, és fényképet is küldött a lánynak. Színesen írja le a tartózkodási helyüket: „Itt falu vagy város több nincs, közelébe csak egy nap: még […] az erdők között egy-egy házak és mellette az birtoka, minden lövésre van egy-egy. De vad népek ezek a boznyákok. Mely sokféle nemzet van itt, de magyar szót keveset lehet hallani, láttam a bekötött fejű asszonyokat és jövünk vádára a civil rabokhoz, minden hétfőn egyszer elkerül reám, mert olyanok vannak, hogy nem merik oda szolgálatba tenni, mert ott vannak a rabok, meg van lánccal kötve a két lábuk, kettő őrzi azokat, de sok van mert 200 százan alól soha nincs. Drágaság is igaz, hogy roppant nagy van, mert itt kenyeret nem lehet venni csak kravát vagy zsemlét. A városi népek csak olyanok, mint az nálunk valók.”
Vad országban
A katonai egységet hamarosan áthelyezték Hercegovinába, Dománovicsra (Domanovic’i). A következő levél, amely már itt született, a szokott hírváltás után megint a tartózkodási hely leírásával folytatódik: „Vad országba voltam de még annál rosszabba jöttem, de remélem, hogy megszabadulok valahára ebből a vad országból. Szerencsésen megérkeztem, nem volt semmi bajom az utazásban, pedig féltem, hogy a hosszú úton valami bajom lesz. Mert három nap gyalog kellett jönni és egy nap és egy éjjel a vonaton. Most már igazán messze vagyok a tengertől, a vonat 10 krajczárért viszen el: de itt a szükség nagy, mert itt szántóföld nincs, csak a nagy hegyek, az is mind kőszikla, még fa sincs rajta. […] Most már tudatlak, hogy itt az idő jó, mert itt jobb meleg van, mint Banja Lukán és itt egyéb nem terem csak bor szőlő, imitt-amott, egy-egy hegynek az oldalán, ahol nincs olyan sok kő, és a bor olcsó, mert egy litert 18 krajczárért adnak. Újságot írni eleget tudnék, de időm nincs, mert sok baj van a pakolódással.”
A következő levél május 13-án született. Megtudhatjuk belőle, hogy a környéken több ismerős katona végezte szolgálatát, amikor május 11-én a század Marsibunkban járt, Pető Mihály ismerőseivel, Szőcs Andrással és Farkassal egy egész estét beszélgetett. A századtól hazalátogató katonák betértek bajtársaik házába is, elmesélve ottani életüket. Így „Vilma ura” hazajártakor meglátogatta Kolumbán Julist, hogy „ő megmondja, hogy itt milyen világ van ebben a híres Herczegovinába”. A levelet azzal a reménnyel zárja, hogy hamarosan találkozhatnak, mert a kapitányuk szavai szerint június végén „megszabadulnak” Hercegovinától.
Ez azonban nem történt meg. A századot Nevezinyére (Nevesinje) helyezték át. Innen írta következő levelét Pető Mihály, „nem asztal mellett, csak földön”. „Igaz, hogy messze eltávoztam tőletek, mert most a manéberen (!) vagyunk még Domanovicsról négy(en) jöttünk ide és itt leszünk augusztus 6-ig és akkor megyünk a tenger mellé és ott lesz a nagy gyakorlat, a király előtt, ott leszünk szeptember 5-éig és akkor lefúnak és 15-ére hazamegyünk Domanovicsra, akkor afirolnak sereg[b]akáknak és ha az Isten megsegít szeptember 25-én odahaza leszek.”
Az említett nagy hadgyakorlatról távirati stílusban a Székely Nép is beszámolt. Megtudhatjuk, hogy a király augusztus 30-án érkezett Ischlből Bécsbe, majd onnan Teschen városába utazott, ahol a feldíszített városban a hadgyakorlat teljes vezetősége összegyűlt. A király Frigyes főherceg vendéglátását élvezte. A hadgyakorlat az újság szerint másnap, vagyis augusztus 31-én kezdődött. A király azonban nem jelent meg. A Székely Nép szeptember 12-i számából megtudjuk, hogy komplikált gégefőgyulladásban szenvedett, így nem vehetett részt a hadgyakorlaton.
Pető Mihály, a meghosszabbított külföldi tartózkodás miatt elkeseredve, szomorúan vall kedvesének a levélben: „[…] tudom, hogy mily nagy bánat nyomja az mű szívünköt, mert a múlt éjszaka álmomba annyit panaszkodtál, amikor megébredtem, úgy elgondolkoztam, hogy a könnyim majdhogy hulltak, mert ritka éj, hogy ne lássalak. Nem tudom, hogy te hezzám milyen gondolattal vagy, de remélem, hogy te sem felejtettél el engömöt.”
Dehogy felejtette! Két levelet is írt válaszképpen, melyekre Pető Mihály július 29-én, „templomba menés előtt” válaszolt, egyúttal két képet is küldve, melyeket „azért csináltuk, hogy mint lapot úgy elküldjem. De így kovertba még sem romlik el, igaz, hogy darabja csak 8 krajczár.”
Sorkatonai szolgálatának utolsó megmaradt levelét Nevezinyéről küldte Pethő Mihály, keltezés nélküli, csak annyit tudunk meg, hogy 14 nappal a hazatérés előtt írta. Az odakerült, nemrég berukkolt felsőrákosi „Asztalos Anna ura” megnyugtató híreket vitt neki az otthon betegeskedő Julisról.
Ügyeljetök magatokra
Itt vége szakad a levélsorozatnak. A második borítékban levő pár levél már 1914-ből való, amikor Pethő Mihály, már Kolumbán Julis férjeként és Kata lányuk apjaként, Székelyudvarhelyre vonult be katonának az első világháború megkezdésekor. Az 1914 szeptemberében és októberében írt két levele tele van optimizmussal, a bevonult gazdálkodó családfejet érdekli az otthon hagyott gazdaság, mindennapi családi kérdésekről ír feleségének.
Optimizmusát az is növelte, hogy sikerült az ezred konyhájára szegődni: „tudatlak, hogy úgy hiszem én lámcsak itt fogok maradni mindvégig, míg a háború lejár, mert a konyhába bémentem és szakács lettem és a regutákkal, akik most jönnek azokkal maradok, azoknak lettem a szakácsik hatodmagammal és míg azok ki nem tanolnak, addig ez az esztendő eltelik és tám a háború is úgy hiszem, hogy le fog addig vagy azután hamar meg fog szűnni, mert a tiszturak azt mondják, hogy ebbe az esztendőben meg kell, hogy szűnjék”. Az otthoni gazdaság jár az eszében: „mikor még levelet küldesz, akkor írd meg, hogy a disznókból hány van és vaj egyet hízlalsz-e belőlik és a marhák hogy viselik magukat és ügyeljetek amiből lehet, mindent, ahogy eddig ügyeltetek, mert az idáig való dolog elég jól volt, Istennek hála”. A gondos férj szelíden kéri feleségét: „ügyeljetök magatokra és végy magadnak csizmát hogyha a hideg üdő béáll, ne fagyoskodjál mert ott sokat kell künn matass”.
Pető Mihály egységének pontos nevét egy 1915-ben küldött tábori levelezőlapról tudjuk: 82. ezred, 3. batalion, 12. század. Az is nyilvánvaló a levelező lap alapján, hogy a katonai egység már a fronton szolgál. A tábori postabélyegző szerint a képeslapot 1915. február 2-án adtál fel, sajnos ismeretlen a feladási hely, és február 23-án érkezett meg Barótra.
Az ezred, története szerint, ekkor Falkowban, Lengyelországban harcolt az orosz hadsereggel szemben. Pető Mihály szavaiból kiolvasható a távolság és bizonytalanság okozta szomorúság: „Szeretett kedves leányom, kívánom, hogy ezen sorok találjanak egészségben, mert csak így szólhatok hozzád. Kérem a jó Istent, hogy engedje meg, hogy még ölelhesselek karjaimba. Csókol édesapád, kedves Kata, a távolból.” Ez volt az utolsó levél, melyet Pető Mihály saját kezűleg címzett családjához.
Imakönyv
Pető Mihály további sorsáról a levélcsomag egy kézzel írott vázlatából következtethetünk. Pető Mihályné Kolumbán Julis levélben fordul a budapesti hadifogoly-irodához, eltűnt férje után érdeklődik: „A Román harczba tűnt el Prédán.” Véleményem szerint ez Predeál lehet. Nem tudtak adni semmilyen felvilágosítást.
1918-ban Ilyés Sándor, Pető Mihály fogolytársa felkereste a családot, és beszámolt a történtekről, ugyanakkor átadva az özvegynek az elhunyt katona imakönyvét. Az imakönyvbe a következőket írta Pető Mihály: „Pető Mihály ezt az imakönyvet hordtam 4 évíg és hogyha nem bírnám haza vinni, kedves barátom vidd haza mert jó jutalmat kapsz érette. Átadandó Pető Mihályné Kolumbán Julisnak, Felsőrákos, Udvarhely megyébe.” A túloldalon pedig fogolytársai nevét és néhány adatukat jegyezte be: „Nagy Sándor 1917, Nagy g. József Heves megye Torna Szent Miklós, Cser János – fogoly lettem október 18-án Romániába, Palánkán, Cser György – született 1901-ben június 6-án, János pedig december 25-én, Sándor, október 23-án.”
A szóbeli tudósítás szerint fogságba estek, két hét éheztetés után a fogva tartóik nem engedték, hogy a kiéheztetett foglyok az elhullottt ló húsát megsüssék, arra kényszerültek, hogy nyersen fogyasszák el, minek következtében vérhasban megbetegedtek. A vérhasba többen belehaltak, Pető Mihály is. A családnak nincs tudomása az elhunyt katona nyughelyéről.
Jeltelen lesz a sírja
A másik, négy tábori postalevélből álló gyűjtemény egészen más jellegű. A felsőrákosi Gyöngyös Júlia tulajdonában levő levelek nagy részét Dobay József őrmester írta Gyöngyös András gyalogos hősi halála alkalmával. A levelek 1916. november 21. és december 16. között érkeztek a harctérről.
A Magyar Nemzeti Levéltár adatbázisában a következő adatok szerepelnek Gyöngyös Andrással kapcsolatban: gyalogos, IR. Nr.82 3 Komp. VL 99/16, Folyószám: 295494, Alakulat: I.R. Nr.82 3. Komp. Magyarország, felsőrákosi születésű, születési év: 1887, Udvarhely vármegye. Az ott meglévő adatok szerint csak sebesült. A levelek segítségével helyesbítettük az adatlapot.
Gyöngyös András gyalogos katona 1916. november 14-én esett el a Leánymező ponkja nevű helyen. A 82. gyalogezred története, amely naponként beszámol a román hadsereggel vívott harcokról, a következőket írja e nappal kapcsolatban: „1916. XI. 14 – Leánymezőponkja ellen egyik ellentámadást a másik után hajtotta végre (a román hadsereg – szerk. megj.) tűzérsége az I. és III. zlj. (zászlóalj) állását rendkívül hevesen lőtte.”
A harcok után alig két nappal írt tábori levelezőlapon Dobay őrmester beszámol a családnak fiúk hősi haláláról: „Nagyon fog fájni az amint ezek a rossz betűk értesítést fog hozni. Szegény vitéz fiúk e hó. 14 kora hajnalban 5 óra után egy rohamba hősi halált halt. Mikor rá gondolok, mindig fáj a lelkem és könnyes lesz a szemem.” A leírás szerint tíz oláh gépfegyver lőtte egyszerre a magyar katonákat.
A december 10-én küldött levélben többet is megtudunk a halál körülményeiről: „igazán sajnálattal kell ezt nekünk is kifejezzük, hogy kedves fiúk András, november 14-én délután hűséges harcok után hősi halált halt. De sokat nem szenvedett, fejlövést kapott Leánymező oldala nyújta neki megpihenő helyet. Nekünk, mint jó pajtásunk azt hagyá hátra, mi is vigyázzunk, ne jussunk ily szomorú sorsra. Kedves jó szüleim ti már megbocsássatok.” A megszólítás (Kedves András bácsi), valamint a haláleset más időpontban való megjelölése arra enged következtetni, hogy ezt a tábori lapot más, a családdal ismeretségben álló katona írta.
December 16-án Dobay őrmester egy újabb lapot küldött Felsőrákosra: „Ahol elesett a Leánymezőponkja Sósmezővel párhuzamos első nagyobb mélyedés szélén esett el egy kidőlt rohadt fa van előtte. Tőle jobbra van egy kis hajlás ahol járó út volt a völgy felé vagyis a… alatti traktor, lovaktól járt útra vezető ösvény éppen vele szemben van a kompagni kommandó. A kis mélyedésben és ezen a kis ösvényen az elesettől jobbra fekszik 4 román, 1 káplár köztük: mi temettük el az előtti áttörésünkkor haltak volt meg, ha arra fogok járni meg fogom nézni, hol fekszik. Udvarhely születésű vagyok, ha haza megyek szabadságra bemének. Isten magával.”
Az utolsó levelet december 21-én küldte Dobay József: „...én csak azon este ismertem meg amelyik hajnalban meghalt. Szegényt nagyon megkedveltem bátorságáért, este sötét volt vissza voltunk vonulva a Leánymezőponkjáról és nagyon kevés emberrel maradtam vissza, boldog voltam mikor jött és jelentette ötöd magával való berukolását. A föld ahol fekszik a hős székely, a miénk, a németek temették el, jeltelen lesz a sírja.”
Márk Attila
