Hogy miként nemesülhet a kivégzés napja az emlékezésen túl egyfajta ünneppé, a székely összetartozást kifejező közösségi alkalommá, az talán mindmáig zavarba ejtő lehet némelyeknek, tény viszont, hogy e dátum kezd színt ölteni a kalendáriumokban, és ami néhány éve még inkább nekifeszülés, tabudöntögetés volt – sokan megkérdőjelezték, hogy lehet-e, szabad-e, bölcs döntés-e Marosvásárhelyen autonómiafelvonulást tartani, a román hatóságok pedig kimondottan ellenségesen viszonyultak a tüntetéshez –, az mára nem kevésbé elszánt, de az összetartozást előtérbe helyező közösségi rendezvénnyé alakult. S ha már székely szabadság napjává jelölték, hát alkalom e nap arra, hogy leltározzunk kicsit, számba vegyük, mettől meddig terjed a mi székely szabadságunk.

A román államhatalom száz év elteltével is potenciális veszélyforrást lát bennünk, és ahelyett, hogy egyenrangú partnerként viszonyulna hozzánk, hol kimondva, hol kimondatlanul törekszik mikor elűzésünkre, mikor beolvasztásunkra, mikor „csak” gyengítésünkre. Szabadságunk ennek megfelelően hol szűkül, hol kicsit nagyobbacska. Ma, 2023-ban például szabad nekünk Marosvásárhelyen az autonómiáért tüntetnünk, 1990 előtt ilyesmiről aligha lehetett szó, de még nyolc-tíz évvel ezelőtt is komoly hatósági gáncsoskodást kellett leküzdenünk, hogy szabadon vonulhassunk a város utcáin. Szabad ma nekünk hőseinkre emlékeznünk, például az úzvölgyi temetőben – de szó nélkül kellene lenyelnünk, ha kegyeletsértő provokátorok minden törvényt semmibe véve meggyalázzák az emlékhelyet. Szabad nekünk hosszú évek után pert nyerni és igazságtételben bizakodni – de alighanem sok időt kell még várnunk, amíg igazunknak nem csak a bíróságon, de a terepen, a temetőben is érvényt szerezhetünk a betonkeresztek lebontásával. És szabad nekünk anyanyelvünket is használnunk úgymond széles körben, kétnyelvű feliratok segíthetnek abban, hogy otthon érezzük magunkat – de csak akkor, ha a magyar van alul, a román pedig fölötte. És olyan a mi szabadságunk, hogy a focimeccseken másoknak büntetlenül szabad ordítva szidni és gyalázni a magyarságot, és ha végre akad bátor bíró, aki alkalmazni meri a szabályt, és leállítja a mérkőzést, obskúrus erők nyomására addig csűrik-csavarják az ügyet, míg felsőbb fórumokon végül csak felülírják a döntést.

Mert olyan a mi székely szabadságunk, hogy minduntalan elhitetnék velünk: ami van, az sem azért van, mert jár nekünk, mert megillet bennünket, hanem mert megengedik. Nap mint nap azt sulykolják belénk, azt akarják elhitetni, hogy nem egyenrangúak vagyunk, hanem csak megtűrtek. A székely szabadság napja alkalmat jelent arra, hogy kinyilvánítsuk: márpedig mi ezt el nem hisszük.

Borítókép: Albert Levente