Feladta saját – bevallása szerint több évtizedes – függetlenségét, hogy az RMDSZ csapatát erősítse. Jó ez vagy rossz? – merül fel sokakban a kérdés. Elárulta szavazóit, bedarálta őt is a többségi gépezet? – találgatják sokan.

Erdővidék és Barót az elmúlt évtizedekben többnyire karakán kiállásáról volt híres. Szembementek az árral, ha ezt látták szükségesnek, nem szavaztak az RMDSZ-re, ha nem találták megfelelőnek jelöltjét. Barótnak volt ellenzéki és független polgármestere, volt RMDSZ-es is. Egyik sem tudott eredményt felmutatni: vagy az ellenszéllel nem boldogult, az RMDSZ gáncsoskodása akadályozta, vagy képességei nem voltak elegendőek. A politikai csatározásoknak pedig a polgárok, az itt élők fizették meg az árát, a mostohagyermekként kezelt, örök renitens vidék Háromszék egyik legelmaradottabb, legszegényebb régiójává vált.

Harminc év bebizonyította: ha valaki nem csak a titulusért kíván polgármester lenni, hanem tenne is valamit a közösségért, azt mifelénk csak az RMDSZ színeiben tudja megvalósítani. Különösképpen olyan időszakokban, mint a jelenlegi is, amikor a szövetség kormányon van, közel a forrásokhoz. Tetszik vagy sem, de a mai romániai valóságban akkor kap egy település pénzt a megyétől, ha a tanácselnök úgy akarja; akkor érkeznek fejlesztési alapok, ha a miniszter rábólint, de alighanem EU-s pénzeket is csak politikai alku árán lehetséges lehívni. Tehát magyar vidéken oda jut pénz, ahová az RMDSZ szerint jutnia kell. És láthattuk azt is, hogyan fojtják meg azt, aki nem a tulipán színeiben került egy település élére, az sem számított, hogy így nemcsak őt, hanem a vidék megannyi lakóját büntették, egyetlen hibáért: hogy nem volt ínyükre az RMDSZ éppen aktuális kínálata.

Ebben a történetben nem az a legnagyobb gond, hogy Benedek-Huszár János belépett az RMDSZ-be. Beláthatjuk, nem nagyon tehetett mást, ha szülőföldjét valóban fejleszteni akarja. Nagyobb probléma az, hogy lassan, de biztosan ismét teljesen egyszínűvé válik a romániai magyar politikai közélet. Az ellenzék felszámolta önmagát, az RMDSZ pedig learatja a babérokat. Még az a látszata sem maradt a pluralizmusnak, amelyet a kilencvenes években a belső platformok biztosítottak. Egyetlen szervezet, egyetlen párt és annak néhány vezetője dönt minden minket érintő kérdésben. Ők határoznak a célokról, az irányról, nincs semmilyen ellenőrzés, amely rávilágítana, ha téves útra tévednének. Márpedig megtapasztalhattuk, hová vezet a teljes kontrollnélküliség. És láthatjuk ma is: pénz ugyan kerül a fejlesztésekre, de a magyarságot érintő valós intézkedéseket sorra elodázzák. Nem időszerű napirendre tűzni a kisebbségi törvényt, nem alkalmas a pillanat a nyelvi jogok, a jelképhasználat kérdésének tisztázására, az autonómia ügye pedig már kampány idején sem téma. Javulnak az utak, épülnek városaink, falvaink... Jogaink azonban sehogy sem bővülnek, bukaresti egyeztetésekkel időnként kihúznak egy-egy méregfogat, gyógyír kerül egy-egy sérülésre, de tartós biztonságot nyújtó, törvényes szabályozások nem születnek. Pedig a Tamás Sándor megyei elnök és RMDSZ-vezető által emlegetett életminőség-javításhoz erre is elengedhetetlenül szükség lenne. Ezt pedig láthattuk, láthatjuk: egyáltalán nem szavatolja az egyszínű, tulipános lét.

Borítókép: Kocsis B. János