E megközelítésből Marius Budăi munkaügyi miniszter kifejezetten jó politikus, ugyanis nagy nyomatékkal rögzítette, hogy „semmi szín alatt” nem támogatja a nyugdíjkorhatár megemelését 65 év fölé. Érzékeny és feszültséget hordozó témakörben szólalt meg, hiszen a nyugdíjkorhatár kérdését folyamatosan elemzik, vitatják, anélkül azonban, hogy pontosan rögzítenék, mire is számíthatnak az érintettek. Márpedig az érdekeltek száma igencsak magas, hiszen ezrek, tízezrek várják azt a pillanatot, amikor nyugdíjba mehetnek, s nyilvánvalóan senkinek sem mindegy, hány évesen teheti ezt meg.

A tárcavezető nem a kormányépületben, hanem a Szociáldemokrata Párt székházában fejtegette nézeteit, így egyrészt üzenhetett pártja zömmel idősebb szavazóinak, másrészt, kissé eltávolodva a miniszteri székétől, ostorozhatta saját kormányát is. Nem érti, magyarázta, miért foglalták bele a nyugdíjkorhatár emelésére vonatkozó vállalást az országos helyreállítási tervbe. Hát vélhetően azért, mert ígérni egyszerűbb, mint valóra váltani egy ígéretet. Sőt, emocionális húrokat pengetve Marius Budăi még azt is hozzáfűzte, mindazok, akik ezt cselekedték, figyelmen kívül hagyták, hogy Romániában jóval alacsonyabb a várható élettartam, mint Nyugaton. Igaza is van, e tekintetben évtizedekre lesz szükség, hogy javuljon a romániai életminőség, ám a mostani életkörülmények sem kedveznek a jó irányú változásnak. Mégis, a miniszter megjegyezte: előbb az itteniek „várható élettartamának emelkedését kell elérni”, majd azután lehet fontolgatni a nyugdíjkorhatár-emelést. Hogy hatásosabb legyen, a tárcavezető még azt is rögzítette, a román állampolgárok „utálják” azokat, akik beleírták a nyugdíjkorhatár emelését a helyreállítási terv vállalásaiba.

E vitatható szóhasználattal Marius Budăi úgy tesz, mintha nem a kormány tagja lenne, hanem ellenzéki politikus. Mintha a kormánynak, a többségi kormánykoalíciónak nem lennének eszközei arra, hogy e problémára megoldást keressen. És egy szóval sem említi, hogy aggasztóan fogy az ország lakossága, hogy munkaerőt kell importálni, ehelyett meghonosítja az utálat fogalmát a közbeszédben. Mit tegyen az az egykori gyári munkás, akinek most 2000–2500 lej a nyugdíja, utálja ő is azt az egykori ügyészt, akinek tízszer, hússzor több a nyugdíja, mint neki? Hiszen az utálattól senkinek sem lesz jobb az életminősége, s a várható élettartam sem növekedik. A politikai vezetők, az érintett szaktárcák dolga lenne csökkenteni a társadalmi rétegek közötti szakadékot, még a gyűlölködés gondolatát is kerülniük kellene. Budăi nagyon jól tudhatja, nem véletlenül sorolták be a nyugdíjkorhatárra vonatkozó részt az országos helyreállítási terv vállalásai közé, miként azt is pontosan láthatja, ígérni, vállalni egyszerű, ám azt teljesíteni már jóval nehezebb. És azt is tudhatja, nemcsak a kiszámítható, pontosan rögzített nyugdíjkorhatár jelent határozott társadalmi elvárást, hanem a különnyugdíjak ügyének méltányos rendezése is. Ezt az Európai Bizottság is szorgalmazza, ám ennek a csírája sem látszik, miközben kimagyarázhatatlan, miért kell fenntartani a kiváltságos nyugdíjasok – köztük egykori szekusok – rendszerét. Az átlagos nyugdíjas, avagy a nyugdíjazásra váró atyafi nem ért egyet ezzel, csupán azt látja, a rendszert feltétel nélkül kiszolgálók még mindig értékesebbek, mint ő, aki csak dolgozott egy életen át.

Borítókép: Facebook / Marius Constantin Budăi