Aki éppen mond valamit, talán az élet nagy dolgairól beszél (hivatás, alkotás stb.), de az is lehet, akkor még csak ismerkedtünk, mármint Vele, mert mi négyen már hamarabb egymásra találtunk, egyik-másikukkal azóta is tart barátságunk.

Kis híján harminc esztendeje ennek, az árkosi kastély valamelyik kisebb szalonjának díszes asztala körül ültünk, és vártunk (vágytunk?) valamire. Írók, költők akartunk lenni, híres emberek, akik megváltják a világot – hát, alig huszonévesek voltunk, túléltünk egy rendszert, melynek bukásáról néhány évvel azelőtt még álmodni sem mertünk, s bár a kezdeti eufória akkorra már rég elpárolgott belőlünk, azért még hittünk abban, hogy könyvek által mégiscsak elébb megy a világ. Álmodtunk, és nem akartuk elhinni, hogy ötünk közül csupán Neki adatik meg a könyves ember sorsa.

Mert Gábor addigra már többkötetes szerző volt, négyes különítményünk legidősebb tagjának is születése előtt jelent meg a Forrás-sorozatban első verskötete, aztán szinte évente újabbak, majd regények, műfordítások, és közben a taposómalom az Ifjúmunkásnál, melynek több mint tíz éven át főszerkesztője volt (ez az az időszak, amikor vállaltan az ifjú tehetségek indítására használta fel a Kommunista Ifjúsági Szövetség hivatalos lapját, s majd az Előréhez való távozása után Lazicsra bízta e feladatot), a rendszer bukásának évében még három kötettel jelentkezett – aztán hosszú csend. Gáborra újabb feladatot bízott a sors, újságot kellett csinálnia az egyre szeszélyesebbé váló politikai széljárásban, súlyos gazdasági nyomás alatt, de eközben is igyekezett segíteni a pályakezdőkön, irodalmi pályázatot hirdetett a Romániai Magyar Szóban, megszervezte a pályázat lebonyolítását, a legjobb alkotásokból kötetet szerkesztett, és még arra is futotta erejéből, hogy azok számára, akikben a pillanatnyi láng alatt a tehetség parazsát is meglátta, tábort szervezzen Árkoson.

Ekkor készült az a fénykép, amelyet mégis csak elő kellene keresnem: a még fiatal (akkor nem volt annyi idős, mint én most, akire immár a középkorú jelzőt szokás használni, tehát minden csak viszonyítás kérdése) Cseke Gábor nézne vissza rám, ez az arc maradt meg hosszú ideig bennem Róla, mert bár újságíróvá próbált nevelni (sikertelenül, akkor még makacsul ragaszkodtam a fikciós prózához, de Ő azok közlésére is megtalálta a módot), személyes találkozásaink évekre megszűntek. Aztán újságíró lettem mégis, kötetek szerkesztője is, és immár én kértem kéziratot Tőle a Bartha Árpád-albumba: határidőt, terjedelmet szigorúan betartott, a régi Remingtonon begépelt írás „tiszta” szöveg volt.

Hogy miért éppen Csíkszeredában telepedett le nyugdíjba vonulása után, sosem volt alkalmam megkérdezni Tőle. Kolozsváron született, ott végezte az egyetemet, élete aktív éveit Bukarestben töltötte – a kisvárosi lét talán a nyugodt alkotáshoz kellett Neki. Hiszen újra megfiatalodott itt, visszatérhetett a kezdetekhez, ismét verskötetei jelentek meg, majd regények is, közbeékelve egy-egy riportválogatással, olvasónapló-sorozattal, és közben felfedezte az internetes portálok világát, hát ott kamatoztatta kitartóan és fáradhatatlanul lapszerkesztői tapasztalatát – és hogy ennyi se legyen elég, megírta élete regényét: annak a rendszerváltás előtti harminc esztendőnek a történetét, amely időszakról a legtöbb emlékiratszerző kozmetikázottan írt, Ő azonban kegyetlen őszinteséggel, olykor a bizalmasság határát is túllépő önfeltárulkozással mert beszélni.

Ez volt, ennyi volt Cseke Gábor. Szombaton, életének 82. évében átlépett az elágazó ösvények kertjébe. Azt a régi fényképet mégsem keresem elő. Számomra Ő, az első mentor, már csak olyannak marad, mint azon a kis híján harminc esztendővel ezelőtti árkosi találkozón megismertem: élőnek, mégis emléknek.

Borítókép: Albert Levente