Dobozokba kerül az ágynemű — túl magas minőség a hazai piacra
Egy távoli látogatónak, aki már belehallgatott egy textilgyár fülsiketítő zajába, meglepő lehet a sepsiszentgyörgyi Olt Textil Részvénytársaság neve. Főként ha belép a szinte kihalt udvarra, aztán valamelyik óriás csarnokba. Hiszen csendes, szövőgépmentes textilgyárat aligha látni. A megközelítés bizonyára sarkított, ám mindenképpen szemlélteti azt a változást, amelyen a város nagy múltú ipari létesítménye átment. Ráadásul az a szövőgyár, amely hosszú évtizedekig a megélhetés, a biztos és jó munkalehetőség, a környezetéért is felelősséget érző és vállaló létesítménye volt a vidéknek.
Hova jutott
Nem véletlen, hogy a textiles minősítés néhány évtizeddel ezelőtt még rangot jelentett, sőt, megkülönböztetett odafigyelés járt annak, akit ezzel illettek. Egy kicsit a régi mesteremberek mintájára generációk követték egymást csaknem ugyanannál a gépnél. Mindezt még a tervgazdálkodás sem tudta teljes mértékben szétrombolni. Mert volt gyári, de gyáron kívüli közösségi élet, a kultúra és a sport ennek szerves, mondhatni, hajtó erejét jelentette. Manapság úgy mondanánk, hogy nem csak gazdasági, hanem szellemi, közösségi tőkéje is volt, ami még a székely szövőgyári kort, a Klinger-időket idézte. Ahhoz, hogy 2006 nyarán e hasábokon is egy textiles család — ugyan név nélkül, mert a megtorlás réme bizony ott lebegett szemük előtt — már kényszerűségből szakítva a gyárral, feltegye a kérdést (ami egyben ítélet is volt): ,,Oda jutottunk, hogy a textilgyár Szentgyörgy szégyene lett?"
Az első hullám
A változás kezdete a kilencvenes évek elejére vezethető vissza. Fazakas Mihály, aki alig egy éve műszaki igazgatóként ment nyugdíjba, mondhatni, végigélte a radikális változások (mert nem csak egy volt), de aligha túlzás azt mondani, hogy a leépülés másfél évtizedét. Véleménye szerint az addig biztos piacok elvesztése adta az első lökést, ám azon minden tervgazdálkodásra kényszerített üzem átesett. Itt talán annyival volt erőteljesebb ez a sokk, hogy az alapanyag központosított beszerzése is megszűnt, a gyapot behozatala bizony szinte megoldhatatlan feladat elé állította az akkori vezetőket. Aztán a bizonytalan pénzügyi környezet (emlékszünk még a hiperinflációra) oda vezetett, hogy a termelés csökkent, a mintegy háromezer alkalmazott több mint felét tették utcára. S ezzel a munkahely bizonytalansága is befészkelte magát a gyárba. Ebben az időszakban még mind a négy alaptevékenység működött, ahogy a régi textilesek mondták: egyetlen gyár volt még, ahol a gyapot bemegy, és méteráru vagy kelme formában a termék kijön a gyárból. Vagyis működött a fonoda, a szövöde, a kikészítő- vagy festőrészleg, na meg a varroda. Fazakas Mihály szerint ’96—97-ben a gyár magára is talált, ismét csaknem 14 millió négyzetméter szőtt árut termeltek évente. Aztán beütött a privatizációs hullám...
Magánosításba taszítva
— Itt egy működő, termelő gyárat vásárolt meg a belga befektető, nem csak falakat és gépeket, hanem szellemi tőkét, képzett és fegyelmezett munkaerőt — emlékszik vissza a főmérnök. Szerinte korántsem igaz az, amit sokáig hangoztatott a tulajdonos által megbízott új ügyvezetés, hogy a munkamorállal nagy bajok voltak, hogy drasztikus fegyelmet kell bevezetni. A textilgyárban hagyományos volt a fegyelmezettség, az emberek valósággal itt nevelkedtek bele a munkába, itt szereztek szakképesítést, itt tanulták meg a munkához való viszonyulás alapvető normáit, még a három váltás nehézségeit is. Fazakas mérnök egyébként a privatizációra úgy tekint vissza, mint a Nyugat által megkövetelt, ám korántsem az ebből származó gazdasági előnyökért véghezvitt folyamatra. Az úgynevezett magánvagyonalapok például a mai napig intézményként működnek, hús-vér tulajdonosaik valahogy lettek, de korántsem a kisrészvényesekből. A Drapantex az állami kezelésben lévő kétharmados részvénycsomagot vásárolta meg. Aztán az első időszakban tényleg eszközöltek néhány jelentős beruházást az alaptevékenységbe, vagyis a szövödébe gépeket vásároltak, ám ezzel elsősorban a munkaerő-szükséglet csökkent. Valójában 2005-ben értük el a ’97-es termelési volument.
Tehertétel
Talán sokan emlékeznek még, hogy a magánosítás utáni első négy esztendőben minden intézkedés magyarázata az adósság törlesztése volt, 27 milliárdos tehertételről beszéltek, és 2003 végén Valstimir Isacovici ügyvezető igazgató be is jelentette, hogy vége az adósságnak, a kezdeti nehézségek után jöhet a fejlődés. Ekkor 1200-as létszámmal dolgozott a gyár (a privatizáció pillanatában 1850), és a vezetők — mint azóta sokszor, sőt, napjainkban is — a munkaerőhiányra kezdtek panaszkodni. Emlékszünk még az elhíresült kínai vendégmunkás-sztorira, amely minden bizonnyal nem véletlenül kapott szárnyra. Azt ma már tudjuk, hogy kínai vendégmunkás nem érkezett a textilgyárba, de azt is, hogy alig két évvel az adósság törlesztése után, 2005 karácsonyán az alkalmazottak egynegyedének ,,elbocsátó szép üzenetet hozott" az angyal. A vezetők szerint sokan azonnal felmondtak. Akkor az euró/lej árfolyam drasztikus változásával magyarázták a pillanatnyi válságot, de bizonyára már ekkor beindult az a folyamat, mely a fonoda és a szövöde 2007. novemberi bezárásával, vagyis a gyár tevékenységi körének átalakításával zárult.
Ellentmondások
Vlastimir Isacovici a ,,hagyományőrző" irodában — még a realista festmény is a régi
Vlastimir Isacovici tíz éve áll az Olt Textilipari Rt. élén. ,,Én az irodámban sem változtattam semmit, minden úgy van, ahogy elődeim használták" — mondja, amikor bekopogok hozzá, hogy a gyár jelenlegi helyzetéről érdeklődjem. Anakronisztikusnak tűnik ez a ragaszkodás a múlthoz, ha arra gondolunk, hogy maga a gyár, az itt dolgozók, de a ,,hangulat", mely körülveszi, gyökeresen megváltozott. A gyár körül kialakult hangulatot egyébként az igazgató a személye és vezetési stílusa iránti ellenszenvvel magyarázza, s bizony utal arra is, hogy nemzetisége miatt is érték itt meglepetések...
A gyár utóbbi tíz évét illetően az igazgató megközelítése egyértelműen pozitív. Ugyan nehéz évtizedet tud maga mögött, de ,,nem adtunk el semmit, bár néhány épület, mint a leányotthon, vagy a sugásfürdői villa, most használaton kívül van, mindent konzerváltunk, és erre büszke vagyok". Ami pedig a termelést illeti, arra büszke, hogy sikerült talpon maradni. Hogy miért kényszerült tevékenységének feléről lemondani? ,,Veszteséget senki nem bolond termelni, márpedig a szövet itt, a gyár udvarán 36 százalékkal olcsóbb, mintha mi állítanánk elő" — fogalmazza meg a változás/változtatás lényegét. Ugyanakkor egyértelmű sikerként könyveli el, hogy olyan minőségű terméket állítanak elő — itt elsősorban az ágyneműre utal —, amely csakis a külföldi piacon kelendő. Az igazgató szerint ugyanis a hazai üzletláncok azért nem rendelnek, mert itt nem tudják eladni a minőségi árut. Ezért a nagy nemzetközi üzletláncok hazai áruházaiban nem lehet Szentgyörgyön készült ágyneműt kapni, Franciaországban viszont igen. Az igazgató meg is mutat egy úgynevezett Percal-anyagból készült kétszemélyes ágyneműszettet, amelyet az Auchan forgalmaz. Teljes egészében itt készül, a csomagolás is, még az ismertető címkét is Szentgyörgyön nyomtatják (ennek kapcsán az igazgató nem felejti el megjegyezni, hogy ,,30—40 helyi beszállítónak is adunk megrendelést"), ám ez a címkére írt szövegből nem derül ki. A megrendelő üzleti politikájába, persze, nincs beleszólás, de a csomagra rakott árcímke némileg választ ad arra, hogy miért nehéz itthon értékesíteni a terméket: a kétszemélyes ágynemű ára egy országos hazai átlagbér közel 15 százaléka (majdnem 45 euró), a megyei átlagbérhez viszonyítva pedig ennél jóval több. Talán ez is a magyarázata, hogy a termelés 99 százaléka külföldre megy. Vlastimir Isacovici szerint áprilisig minden kapacitás szerződéssel fedezett, mi több, az utóbbi hetekben biztonsági raktárkészletet is sikerült képezniük. Arra a kérdésre, hogy hazai közbeszerzési versenytárgyaláson vesznek-e részt, az igazgató nemleges választ ad. Szerinte egy ilyen folyamatban elsősorban az alacsony ár a döntő, pedig a magas minőség hosszú távon kifizetődőbb lenne. Rendkívül beszédesnek tartja például azt, hogy egy-egy versenytárgyalás meghirdetésekor a megrendelő semmilyen műszaki megkötéssel nem él. Márpedig például a vékonyabb cérnából szőtt vászon jóval ellenállóbb. Így aligha érjük meg, hogy mondjuk a megyei kórházban az Olt Textilipari Rt.-nél gyártott ágyneműt használjanak.
Az igazgató azt is sikernek könyveli el, hogy míg a gyár magánosításakor 1850 alkalmazott termelt 1,2 millió négyzetmétert, addig 2008-ban ugyanezt 750 emberrel tudják megoldani. S szerinte most már a fizetések sem olyan alacsonyak, mint némelyek korábban híresztelték, és ennek bizonyítására a legutóbbi fizetési íveket mutatja, ahol sok tétel meghaladja az 1000 lejt. Ugyanakkor folyamatos gond a munkaerőhiány, a pucioasai és a leordeni-i, egyenként száz-száz alkalmazottat foglalkoztató varroda beindítását is ezzel magyarázzák. ,,Az egész román textilipar csődbe ment — fogalmazza meg végül az igazgató büszkesége legfontosabb érvét —, nekünk sikerült megmentenünk a gyárat."
Több, mint nosztalgia
A gyárat talán valóban sikerült megmenteni, de a több ezer megszűnt munkahely, a termelési szerkezet gyökeres átalakulása is tény. A szentgyörgyi textiles hangulat pedig immár végleg az emlékek közé soroltatott. E hangulat, életérzés felidézése sokkal több, mint egyszerű nosztalgia, ez egy régi, élhető Sepsiszentgyörgy, amelytől az új idők bizony — a textilgyárból nézvést is — elfordították arcukat.
