...a segíteni akarás vágya (kényszere?) felülírt mindent benned, és amikor végre elődbe került a restaurálni hozzád vitt tárgy, már tudtad, hogyan fogod újjá varázsolni, milyen anyagot, milyen szerszámot, milyen festéket kell használnod, és akkor tekinteted már nyugodtságot sugárzott, rágyújtottál a következő cigarettára, kimérten, már-már szertartásosan, a hamutálcában félretoltad a meggyűlt csikkeket, az asztalról arrébb helyezted az épp készülő vasútmodellt, óvatosan, hiszen törékeny jószág egy ilyen apró szerelvény, és ekkor az a kicsit hamiskás mosolyod is várakozóvá vált, igen, arra vágytál, hogy alkalmi látogatód, aki a Te segítségedet kéri, rákérdezzen, mi készül abból a sok apró kis műanyagdarabkából, alig milliméter átmérőjű drótocskákból, mert ez volt a Te szenvedélyed, igazi és egyetlen szerelmed, akit sosem csaltál meg, csupán egyszer hagytad el, amikor Társadtól örökre búcsúznod kellett, akkor holtvágányra toltad az összes mozdonyt és vagont, és sok időnek kellett eltelnie, míg újra visszakerülhettek asztalodra a nyersanyagok és a csipeszek és apró reszelők, az ujjbegynyi dobozkákban a különböző színű festékek, ragasztók és a mára már beszerezhetetlen enyvpapír, végül ez a türelemjáték hozta el számodra a megnyugvást, és makacsul és kitartóan és betegséggel nem törődve mentél tovább a magad kijelölte úton, mert tudtad, hogy bár vállalt sors a tied, azért hivatás is, hát készítetted egymás után a vasútmodelleket, a legapróbb részletekig élethűen leutánozva a valóságot, holott sokszor csupán egy-egy rossz minőségű fénykép állt rendelkezésedre, mint a Czell-féle sörszállítmányozó vagonról is, amelyik egy igazi mesterművé vált kezeid alatt, és azt hiszem, arra Te is nagyon büszke voltál, legalábbis amikor nekem megmutattad, szemeid különös fényben ragyogtak, a hamutálcában pihenő félig égett cigarettáról is megfeledkeztél, másikra gyújtottál, úgy vártad a pillanatot, amikor a kis műtárgy külsejének szemrevételezését befejezem, hogy diadalmasan felszólíthass: most nyisd ki az ajtaját, és benn ott voltak a söröshordók, egy részük még egymásra helyezve, néhány előkészítve már a leürítéshez, és akkor én láttam Czell Frigyes embereit, amint a bukaresti pályaudvaron, valamikor a múlt század elején, könyökig feltűrt ingujjban gurítják le óvatosan a vagonból a derestyei gyárban készült, igen nagyra becsült seritalt rejtő hordókat, és akkor a könnyem kicsordult, de az is lehet, hogy csak utólag emlékszem így arra az enyhén borús délutánra, amikor utoljára még átbeszéltük közös dolgainkat, és nem akkor sírtam, hanem most, előtted nem szégyellem, hiszen én is láttalak Téged sírni, az agyagos földbe ásott gödör mellett, melyhez most Téged is kivisznek, és én nem lehetek ott utoljára melletted, mert nekem el kell utaznom, mert az élőknek az a dolguk, hogy továbbmenjenek, hogy az emlékeket magukkal vigyék, és igen, hogy keressék a megnyugvást, amit Te most már, küzdve és megszenvedve érte, végleg megtaláltál.

Látod, mégis van lehetetlen, Dódi. Elmentél, és lehetetlen visszajönnöd. De ez már nem földi dolog. Emberként, amit lehetett, megtettél. Köszönjük neked.