A közösségi médiában többen megemlékeztek arról, hogy 1790. március 28-án nyújtották be az erdélyi románok Supplex Libellus Valachorum Transsilvaniae című – első – kérelmét, amellyel II. Lipót császárhoz fordultak a többi erdélyi „nemzettel” egyenlő jogokat kérve a románok számára. Mai Történelmünk rovatunkban az 1988-ban a budapesti Akadémiai Kiadónál megjelent, Köpeczi Béla által főszerkesztett Erdély története, Makkai László és Szász Zoltán által szerkesztett második kötetéből, Az 1790–91. évi országgyűlés. A „Supplex Libellus Valachorum” című fejezetből közlünk részleteket.
Mikor végre 1790 decemberében Erdélyben is megnyílt az országgyűlés, a Habsburg-birodalom külpolitikai helyzete az 1790. július 27-i reichenbachi megállapodással megszilárdult. A magyar országgyűlés támadó kedve már kifulladóban volt, a szász natio pedig közvetlenül a diéta előtt határozottan állást foglalt a Magyarországgal való unió ellen. S hogy az erdélyi rendek kedvét elvegyék attól, hogy éljenek a friss szabadsággal, a központi kormányzat elég kellemetlen királyi előterjesztéseket állított össze a gyűlésre: elsőnek dolgozzák ki a rendek a megye- és országgyűlések rendtartását, aztán foglalkozzanak a jobbágykérdéssel – ez az az eszköz, amellyel majd fél évszázadig féken tudják tartani a rendeket. Ám alkossanak új adórendszert is – folytatja az előterjesztés –, az armalisták és egyházi nemesek mentesítésével, de a többi adózó újabb megterhelése nélkül. A kormányzat megadná e két nemesi kategóriának mindenféle hivatal viselésének jogát, s bizonyos hivatalokét a nem nemeseknek is, hogy a hivataléhes birtokos nemességet még inkább elkedvetlenítse a reformtól. Végül felszólítja őket bírósági reform kidolgozására is. (…)
Aztán 1791. április elején óhatatlanul bele kellett kezdeni a királyi előterjesztések tárgyalásába. Oly arányú törvényalkotó munka vette kezdetét, amelyhez hasonló nem volt Erdélynek sem korábbi, sem későbbi országgyűlésein. 162 törvényjavaslat, logikusan felépített törvénykönyv, Erdély késő feudális, rendi alkotmánya az eredmény. Az Erdély közjogi helyzetét általában, illetve az uralkodó jogait szabályozó törvénycikkek közül a II. tc. említendő. Ez leszögezi: a Habsburgok Erdélyt mint a magyar korona tagját a magyar királyság jogán bírják, s kormányzatilag nem kapcsolható össze a Habsburg-birodalom más területével.
37 törvényjavaslat született a rendek jogairól, köztük az unióesküről, a fejedelem rossz tanácsadóinak büntetéséről, a fejedelem és rendek közös törvényhozó hatalmáról, az alapvető rendi jogok változhatatlanságáról, a rendek külügyi jogairól, az országgyűlés rendjéről, a rendek tisztségviselési jogáról és választójogukról az országos főtisztségekre, valamint a Magyar és Erdélyi Kancellária egyesítésének fenntartásáról. A rendi jogokat szabályozó törvények sorában találjuk a jobbágytörvényeket is. Az országgyűlés eléggé mértéktartóan járt el a jobbágyok szabad költözésének ügyében: az 1785 előtti helyzet megítélésére vonatkozó fenntartásai jelzésével eltörölte az örökös jobbágyságot, a birtokos nemesség érdekeinek biztosítására azonban szigorúan szabályozta a költözés feltételeit, jócskán megnehezítve azt. Kimondta az erdők kizárólagos földesúri tulajdonjogát.
A gazdaság egész problematikáját további bizottsági tárgyalás elé utalta a gyűlés. Nyelvi és kulturális törvényalkotásának terméke pedig az a törvénycikk, amely elsőbbséget biztosít a magyar nyelvnek az Erdélyben honos többi nyelv közt, az országon belül hivatalos nyelvvé nyilvánítja, s az a másik, amely az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tervének megerősítését követeli.
Bőven foglalkoztak viszont a rendek az adó ügyével, visszaállítva az egyházi nemesek, armalisták, székely lófők és gyalogok és bizonyos kiváltságos helyek adómentességét, joguknak nyilvánítva az adó évenkénti meghatározását, kivetését és behajtását. (…)
A törvényalkotás közel egyharmadát tették ki a bíráskodási tárgyú törvényjavaslatok; a rendek e téren az átlagosnál jóval nagyobb szellemi mozgékonyságot tanúsítottak. Helyreállították az 1780 előtti bírósági rendszert, megtartva a Gubernium legfelső bíróság rangját. (…)
Több nagy fontosságú törvényt hozott végül az országgyűlés a vallásügyben. Újra törvénybe iktatta a négy recepta religio (bevett vallás – szerk. megj.) rendszerét, s egyben szabad gyakorlatot biztosított az „eddig is a megtűrt vallások közé számított” ortodoxiának is.
A Supplex Libellus Valachorum
Van végül az 1790–91-es országgyűlésnek egy még nem érintett mozzanata, a Supplex Libellus Valachorum ügye. Az erdélyi román nemzeti mozgalom 1748 után évtizedekig nem jelentkezik újabb nyílt politikai akcióval. A fellépésre való készülődés azonban több vonalon folyik: a román értelmiség szélesebb körű kialakulásával, a nemzeti tudatnak a dákoromán kontinuitás eszméire épülő történeti művekkel való megalapozásával, a latinizáló nyelvújítással, román személyek bekerülésével a hivatalnok értelmiség legfelső rétegébe is. Mindez summázódik az unitus (Rómával egyesült, azaz a görög katolikus – szerk. megj.) egyházi és világi értelmiség 1789-cel kezdődő mozgásában s annak csúcspontjában, a Supplex Libellus Valachorumban. A mozgalom első szakaszának lelke Ioan Para naszódi vikárius; kérvények sorával bombázza a kormányhatóságokat, országgyűlési képviseletet követelve a románoknak, majd a szerb nemzeti kongresszushoz hasonló román nemzeti kongresszust s végül a románság egyenjogúsítását, negyedik natióul bevételét.
A Supplex Libellus Valachorum, „az erdélyi románok kétségtelenül legfontosabb politikai irománya a 18. század folyamán” (David Prodan értékelése), kollektív mű, szerkesztésének központjai Ignatie Darabont váradi unitus püspök köre és Bécs, szerzője elsősorban Méhesi, történeti dokumentációja közvetve Samuil Micu-Kleintől való; a további közreműködőket illetően tart a vita a történeti irodalomban. A kérvény 1791 márciusában készül el. Történeti érvelése a dákoromán kontinuitás elméletéhez igazodik, annak összes nyilvánvaló gyengeségeivel; a polgári nacionalizmus ébredésekor általános a realitásoktól messze távozó múltteremtés. Azt azonban alappal szögezi le a Supplex Libellus, hogy a románság a legszámosabb nép Erdélyben. Követelései: a románok negyedik nemzetként való bevétele, a román papságnak, nemességnek és közrendűeknek a három natio megfelelő rétegeivel azonos jogok biztosítása, vegyes vagy tisztán román névhasználat románok lakta vagy román többségű törvényhatóságoknál és településeknél. A Supplex Libellus még a rendiség keretei közt kíván helyet teremteni a románságnak; a román nacionalizmus 1791-ben politikai követeléseiben még nem polgári jellegű. Szerzői azonban nem számíthattak rá reálisan, hogy a három natio rendszerében mint külön politikai entitásnak biztosítsanak helyet nemzetüknek.
A Supplex Libellus Valachorummal majdnem egyidőben keletkezett az unitus papság külön felségfolyamodványa, amazéval azonos alapkövetelésekkel, de a kontinuitásra hivatkozó történeti érvelés nélkül.
II. Lipót mindkét kérvényt az országgyűlésnek küldi le: ám vállalja az a felelősséget az elutasításért. A Supplex Libellust felolvasásakor csend fogadja – a rendeknek tudomásul kell venniük a román nemzetiségi kérdés jelenlétét Erdélyben. A diéta, bizottsági tárgyalás után, úgy foglal állást, hogy a románság a magyar és székely natio területén nem nyerhet a jelenleginél több polgárjogot, hisz a nemesek és szabadosok jogai etnikai hovatartozástól függetlenül azonosak, a jobbágyok terhei is. A szászok lényegében elodázzák az állásfoglalást. Az unitusok vallásgyakorlata szabad – folytatják a rendek –, az ortodoxok szabad vallásgyakorlatáról pedig törvényjavaslat készült. A görög hitű felekezetek papságát tartsák el híveik. A román nép műveletlenségének fő oka a rendek szerint papjaik tudatlansága; az egyházügyi rendszeres bizottság feladatává tették, hogy erre megoldást találjon.
Az áttörés nem sikerült. A rendi egyenjogúság kérdésében adott válasz a várható volt, a két görög hitű egyház szabad vallásgyakorlatának tényére is alappal lehetett hivatkozni; a papság ellátása kérdésében elsősorban a protestánsok érvelhettek azzal, hogy ők is maguk tartják el papjaikat – igaz, hogy a római katolikus és protestáns papok ellátását jelentős részben uralkodói alapítványok, régi kiváltságok biztosították, a görög hitűek közül pedig csak az unitusok bírtak – részben – hasonlókkal. Natióként beékelődni a többi natio közé nem sikerült.
