Véget ért a sepsiszentgyörgyi Reflex5 Nemzetközi Színházi Fesztivál első „felvonása”, de máris kíváncsian várjuk a másodikat, melyet két hónap múlva, május végén tartanak. Fontos produkciókat láthattunk az első modulon, melyeket közel 1500 néző követett figyelemmel, és a három részre osztott rendezvény ötlete is bevált a vendégek és szervezők szempontjából egyaránt. Az alábbiakban a három külföldről érkezett színházi előadással kapcsolatos benyomásainkat osztjuk meg önökkel.
Meglehetősen szokatlan élmény volt a háromszéki színházkedvelőknek a Sepsi Arénába érkezni előadásra, és az is, hogy ilyen hatalmas nézőtérről követhették végig a négy és fél órás Ványa bácsit, de így kerek ez a rendezvény, ezek az élmények is hozzátartoznak a Reflex Fesztivál jellegzetes hangulatához.
Nevetés és megrendülés
Teljes ízében Csehovhoz méltó adaptációt láthattunk, mely a szöveg minden apró részletére gondosan figyelve, rengeteg humorral és játékossággal, de rendkívüli mélységekig eljutva dolgozta fel a Ványa bácsit. Akik ismerték a darabot, abban gyönyörködhettek, hogyan lehet ennyire új színekben láttatni, ennyire mai színházi nyelven tálalni azt, akik pedig nem ismerték még, lehetőséget kaptak, hogy Tomi Janežič, Európa egyik leghíresebb rendezőjének tolmácsolásában ismerkedhessenek meg a nemzetközi drámairodalom egyik legfontosabb darabjával.
A színészek parókában játszottak, álcázva igazi személyiségüket és korukat is talán, ezáltal olyan különös világba helyezve az eseményeket, melyről az volt az érzésünk, mintha egy időntúli és a valóságtól teljesen elrugaszkodott, elszigetelt virtuális tér lenne, hatalmas falakkal és pici emberekkel...
A játékos kiszólások, kikacsintások ugyanúgy jellemezték a produkciót, mint a mély átélések, voltak benne harsány tömegjelenetek és nagy színházi csendek, pörgés és visszafogottság, naturalizmus és abszurd, groteszk és álomszerűen légies jelenetek egyaránt. Mindenből jó arányérzékkel, elegendő mennyiségben ahhoz, hogy az előadás meghatározó elemének érezhessük. Még élő zenei betéteket is láthattunk, hallhattunk. És ahogy az igazán jó előadások esetében lenni szokott, időnként nem tudtuk eldönteni, hogy a nevetési inger erősebb-e bennünk vagy a megrendültség.
A közönségtalálkozón a színészek elmesélték, hogy a próbák során folyamatosan új, szokatlan helyzetbe hozta őket a rendező, és rengeteg kísérletezés során született meg az előadás mostani formája. Bevallásuk szerint jó érzés volt nekik Sepsiszentgyörgyön játszani, mert a poénokra, de az előadás apró finomságaira is vevő volt a közönség.
Furcsa völgyben jártunk
Vitatható, hogy ember nélkül lehet-e színházról beszélni, de az Uncanny Valley egyetlen színésze egy humanoid robot volt, mely „egyéni produkciójában” az ember és a gép egymáshoz való viszonyát, egymásra gyakorolt hatását vizsgálta. Thomas Melle író alakjáról mintázták, úgy is mutatkozott be, mintha ő lenne az író. Vallomásából megtudhattuk, hogy Thomas bipoláris depresszióban szenved, mely kontrollvesztésről és a kontroll visszaszerzéséért tett erőfeszítésről, személyisége megkétszereződéséről szól, tehát bizonyos szempontból kézenfekvő volt, hogy a teste is megkétszereződjön, róla készüljön a másolat.
Természetesen a kontroll kérdése is fontos témája az előadásnak: hogyan tudjuk ellenőrzés alatt tartani az életünket, tudatunkat, urai vagyunk-e saját magunknak, és ha nem, mennyire befolyásolják az életünket azok a protézisek, gépek, melyek arra hivatottak, hogy könnyebbé tegyék számunkra a hétköznapokat. Tudjuk-e kontrollálni a világot, mely körülvesz bennünket?
Egy monitoron látható képek, filmecskék is részét képezték a produkciónak, ezek illusztrálták az elmondottakat.
Az ember és a gép viszonyát vizsgáló más kérdések is felmerültek. Vajon mitől válik egy gép „emberivé” a szemünkben, mitől érezzük magunkhoz közelinek, mikor tudunk empatikusan viszonyulni hozzá? Csupán a hozzánk való hasonlósága miatt történik ez? Ha jobban megvizsgáljuk az izomrendszerünket, annak szerkezetét, az is hasonlít egy tökéletesen megtervezett gépezethez. És vajon nem programok szerint működünk mi is...? Elvégezzük nap mint nap ugyanazt, amit belénk tápláltak, amire szerződtünk.
„Ha a robot emberre hasonlít, de nem eléggé, ellenérzést kelt és elidegenedést. Ez az a furcsa völgy” – hangzik el az előadásban. És talán ez az a különös érzés, melyhez hasonlót nemigen éreztünk még a színházban.
Tíz-tizenöt éve figyelt fel a humanoid robotokra, és kíváncsi volt, milyen hatással lennének a nézőre a színpadról – vallotta a közönségtalálkozón a rendező Stefan Kaegi. A technikai dolgokért felelős Robert Läßig arról mesélt, hogy a gép gyorsabban öregszik az embernél, hisz annyira elhasználódott a bemutató óta, hogy a közelmúltban egészen kicserélték az arcát. Nálunk tartották a felújított arcú robot premierjét...
Ölés és művészet
Nincs olyan fesztivál, amelyen ne lennének a nézőket nagyon megosztó előadások; a lengyel Witkacy Színház A mészárszék című Mrożek-feldolgozása is ilyennek bizonyult.
Különleges a játéktér kialakítása, a díszlet, jelmezek, fények, sugárzik belőlük a tudatosság. A színészek fehérre festett arccal játszanak, egy általános történet általános szereplőiként. A főhős nem tud szabadulni zsarnok édesanyja befolyása alól, képtelen tartós kapcsolatot kialakítani egy lánnyal. Elkeseredésében saját álomvilágba menekül, ahol példaképével, Paganinivel találkozik, aki ugyanolyan elviselhetetlennek érzi sorsát, mint ő. Csábító számára a zseni életpályája, ezért szerepet cserél vele. A metafizikai valóság megjelenésével kitágul az előadás horizontja, a nyíló szekrényajtókkal megnyílik a beszűkült, sötét játéktér, és különös figurák tűnnek fel.
A mészáros és az állatok levágásának látszólag hétköznapi gyakorlata gyilkosságnak tűnik a művész szemében, és művészi álmai, reményei, nemes céljai mind értelmüket veszítik a gyilkolás árnyékában, mint ahogy a szomszédunkban kirobbanó háború borzalma is mindent megkérdőjelezett a művészetben... Lassan intellektuális szintre emelkedik az előadás, ahol különböző proklamációkat hallunk. Az ölés és a művészet párhuzamba állítása elgondolkodtató, és szinte észrevétlenül jutunk el oda, hogy meztelen emberalakokat ábrázoló köpenyekkel homogén, névtelen tömeggé változtatnak bennünket, mely ellenkezés nélkül felzárkózik a hangadók mögé. Itt már a felelősség kérdése is megjelenik: vajon én is hibás vagyok a világ alakulásáért?
Erős képek, határozott rendezői gesztusok jellemezték az előadást, de a stílusa nem tűnt újszerűnek, semmi meglepetést nem tartogatott a vájt fülű közönségnek. Ez a fajta hatásvadászat letűnt korok színháza már, mely naivnak, gyermekdednek hat manapság, és minél komolyabban veszi önmagát, annál fárasztóbban közhelyes.
