A két produkció konkrétan nem kapcsolódott egymáshoz, mégis szerves egységet alkottak: a zenében, versben és vetített képekben-videókban való lírai fogalmazásmódjuk mellett összekötötte őket a szellemiségük, az elhangzó szövegek spirituális, szakrális jellege és az erős befelé fordulásuk, amitől idegenség áradt belőlük, mégis vonzóak voltak a közönség számára.

A Platon Karataev zenészei hangszeres játékban nem virtuózok, de tökéletesen pontos és fegyelmezett volt a játékuk, dalaik jellegzetes hangulata pedig ezúttal is magával ragadta a közönséget. Fiatal koruk ellenére rendkívüli érettség, mélység árad a dalaikból, és valami egészen új hangot ütöttek meg a magyar könnyűzenei életben. Nehéz lenne megfejteni a titkukat. Egyszerű felbontott akkordok, mantraszerűen ismétlődő szövegek és hangzatok, több szólamban előadott, erősen előtérbe helyezett ének, olykor szokatlan harmóniák és semmi szóló... A ritmusszekció sem vállalt be technikai bűvészmutatványokat, de pontosan hozta az alapot. Mindent összevetve az indie-grunge határvonalán mozgó, mély üzeneteket hordozó, atmoszférikus és szövegcentrikus zenekarnak tűnt a budapesti Platon Karataev, mely méltán rendelkezik komoly rajongótáborral, és amelyről minden bizonnyal sokat fogunk még hallani. Talán jót tett volna a csapatnak egy kicsit több közvetlenség a koncerten. Ha többször szóltak volna a közönséghez, ha időnként a nézők szemébe néztek volna, vagy éppenséggel egy mosolyt is megengedtek volna maguknak, talán még nagyobb sikerük lett volna.

Vecsei H. Miklós és a QJÚB zenés irodalmi előadása Pilinszky János életművét dolgozta fel Csoóri Sándor esszéivel és verseivel fűszerezve. A produkció rendezője, Vecsei H. Miklós az est végén elmondta, hogy Pilinszky születésének két évvel ezelőtti századik évfordulójára jelent meg a költő Önéletrajzaim című, eddig kiadatlan írásgyűjteménye, mely teljesen új megvilágításba helyezi a szerző életét és életművét. Ezen nézőpontváltás miatt kezdett el újra Pilinszkyvel foglalkozni, és készítette el társaival közösen A kocka kibontása című előadást. A Csoóri Sándor életművét feldolgozó Párbeszéd sötétben című koncertszínházi előadáshoz hasonlóan Vecsei és csapata ezúttal is rendkívül mély, időnként megrázó vagy éppenséggel megható élményeket kínált a közönségnek.

Zeneileg változatosabb produkciónak tűnt ez, mint az „előzenekaré”, több zenei irányba kalandoztak, és mindegyikben otthonosan mozogtak az alkotók, a produkció erejét azonban nemcsak a zene adta, hanem az énekesek, szövegmondók – Vecsei H. Miklós és Hegedűs Bori – előadásmódja is, akik nagyszerűen tolmácsolták a költők gondolatait. Mert valójában minden, ami a színpadon történt, a költőkre, elsősorban Pilinszkyre irányította a figyelmet, aki csordultig töltötte a lelkünket. „Ne keress történetet, csak fogadd be, amit látsz, hallasz, érzel” – szólított meg a felvezető szöveg, ezért valóban próbáltuk „kinyitni” az érzékszerveinket, az előadás pedig valóban magával sodort. Egy pillanatra sem zökkentünk ki a szavak, hangok és vetített képek forgatagából, mely néhol viharosan hömpölygött, máskor végtelenül tiszta és fenséges volt. Hogy inkább érzelmi vagy intellektuális szinten szólítottak meg bennünket az alkotók, nehéz lenne eldönteni, de a felidézett-megélt emlékekből, érzésekből, látomásokból és következtetésekből lassan felépült előttünk a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb életműve. Pontosabban csak ízelítő abból, mégis úgy éreztük, ott van benne minden, ami a mi életünket is meghatározza, a leghangsúlyosabban talán az a végtelen kiszolgáltatottság és biztonság, amit Istenhez szoktunk kötni. „A lélekvándorlás olyan, mint az ábrázoló geometria. (...) Mintha egy kockát kibontanék, és az fölvenne egy kereszt alakot. Az, hogy bennünk ezer élet van, de egy kockát nem tudunk megpillantani, hisz mindig a képzeletünkkel kell kiegészítenünk. Egyszerűen nem látunk egy kockát, és az mégis valóságos. Én ezért érzem, hogy az egyszeri lét az olyan gazdag, hogy ehhez viszonyítva egy végtelen lélekvándorlás csak ennek a végtelen gazdagságnak egy ábrázoló geometriává való lefokozása” – hangzott el az előadásban.

A rendező bevallása szerint a produkció az alkotók legbelső életéről is szól. Szerinte azok számára jelent nagyobb élményt, akiknek van valamilyen szakrális kötődése. Öröm volt megtapasztalni, hogy a hagyományos értékrendek felbomlásának korában vannak olyan fiatal alkotók, akik ilyen bátran felvállalják Istent egy színházi produkcióban.