Idén sokat váratott magára a tavasz. Borús égbolt, cudar szél, hideg, és szitáló eső. Ma azonban kisütött végre a nap. Még nem lehetett egy szál rövid ujjú ingben ülni odakint, de azért mégis éreztük, hogy ereje van a Napnak. Sugarai reményteljesen simították végig arcomat. Egy csésze kávéval a kezemben kiültem hát, és élveztem a napsütést. És hirtelen eszembe jutott egy kis történet, amit nem olyan rég olvastam a világhálón.

A történet szerint egyszer, egy ilyen szép napos időben, egy hívő asszony elvitte a kisfiát a templomba. A kisgyermek ámult-bámult, nagy csodálattal nézegette a templom falain lévő freskókat, az oltárt és a szobrokat, a magas mennyezetet. És tekintete egyszer csak megakadt az ablakokon. Az ablakszemek különböző színű üveglapokból álltak, és bibliai alakokat, pontosabban Jézus tanítványait ábrázolták. A kisfiút teljesen elvarázsolta a látvány, és folyamatosan kérdezgette az édesanyját: „Édesanyám, nézd ott az ablakot! Kik ők? Kik ezek a bácsik, anya?” Éppen imádság következett, az édesanya kezdett türelmetlen lenni, hogy a kisfiú nem tud egy kicsit nyugton maradni, ezért nagyon kurtán, éppen csak hogy kielégítse fia kíváncsiságát, ennyit válaszolt: „Azok ott, kisfiam, a keresztyének!” A kisfiú, megelégedve a válasszal elhallgatott, tovább nézelődött, s közben szívében forgatta édesanyja válaszát. Másnap a gyermek iskolába ment. Aznap volt vallásóra is. A keresztyénségről beszélgettek. A vallástanár, semmit sem sejtve a kisfiú előző napi élményeiről, felszólította, hogy próbálja meg a saját szavaival körülírni, elmondani, hogy kik a keresztyének. A kis srác egy pillanatot sem gondolkodott, egyből rávágta a választ: „A keresztyének azok az emberek, akiken átsüt a napfény!”

Kortyoltam egyet a kávémból, és arra gondoltam: vajon átsüt-e rajtam is a napfény? Vajon igazi jó keresztyén vagyok-e? Sugárzik-e belőlem Isten szeretete? Hiszen végső soron ez a mi mennyei Atyánk legfőbb elvárása felénk: tudjunk szeretetünkkel mosolyt csalni az arcokra. Tudjunk a tőle kapott szeretettel jégbe fagyott szíveket felmelegíteni, háborgó lelkeket lecsendesíteni, ahogy a tavaszi napsütés is képes kicsalogatni a fagyos földből az életet.

Talán egy napsütéses napon jó lenne, ha mindannyiunknak eszébe jutna ez a kisfiú, és az ő szavai által tartanánk tükröt magunk elé, feltéve a kérdést: vajon átsüt-e rajtam is a napfény?

Marosi Árpád